VER-Naperőművek (Korényi Zoltán)-2025-11-12

A VILLAMOSENERGIA RENDSZER (VER) ÉS A NAPERŐMŰVEK EGYÜTTMŰKÖDÉSÉRŐL
Az Ibériai-félsziget nagy részét érintő (Spanyolország/Portugália) 2025. április 28-i példátlan méretű áramszünet a közfigyelmet az áramellátás biztonsága felé fordította. Ennek megértéséhez tekintsük át a VER működésének főbb műszaki vonatkozásait.

A hazai VER részei: az erőművek, a nagyfeszültségű átviteli hálózat (400 kV, 220 kV) és a fogyasztókat ellátó hat regionális elosztó hálózat (132, 35, 22, 0,42 kV).
A nagyfeszültségű átviteli hálózat (beleértve a hét országgal fennálló határkeresztező kapcsolatokat is) irányítója és üzemeltetője a MAVIR (Transmission System Operator, TSO). A hat elosztói engedélyes (Distribution System Operator, DSO): E.ON Észak-Dunántúl, E.ON Dél-Dunántúl, E.ON-ELMŰ, MVM ÉMÁSZ, MVM DÉMÁSZ, OPUSZ TITÁSZ.
A hazai VER, része az Európa 36 országának 40 átviteli hálózatát egyesítő ENTSO-E (European Network of Transmission System Operators for Electricity) rendszernek, amely biztosítja a világ legnagyobb összekapcsolt villamosenergia hálózatának biztonságos és összehangolt működését.
A váltakozó áramú, háromfázisú VER betáplálói hagyományosan az erőművek generátorai, amelyek transzformátorokon keresztül csatlakoznak a villamos hálózathoz. A rendszer működési stabilitásának alappillére a frekvencia állandósága (50 ± 0,2 Hz). A hálózatok másik stabilitási jellemzője a feszültség, amelyet a hálózat különböző feszültségszintjein, helyi csomópontokban szabályoznak. A megengedett eltérés: nagyfeszültségen (NAF: 110-400 kV) ±5%, középfeszültségen (KÖF: 10-35 kV) és kisfeszültségen (KIF: 230 V) ±10%.
A hálózati üzemeltetés fontos tudnivalói:
1) A VER egyensúlya, stabilitása
A váltóáramú (AC) villamos hálózatok stabilitásának fizikai feltétele, hogy a betáplált és a veszteséggel csökkent kivett teljesítmények minden pillanatban egyensúlyban legyenek, így biztosítva az 50 Hz-es frekvencia állandóságát. Ha a betáplált teljesítmény csökken, csökken a hálózat frekvenciája. Ha a kivett teljesítmény csökken, nő a frekvencia. Ezt szabályozni kell. A működés megértéséhez lássuk először az alapfogalmakat.

2) A villamos teljesítmény fajtái (vektorok)
          A) Aktív teljesítmény, P [kW]: ez a hasznos teljesítmény, ezért fizetjük a számlát;
P=S x cos φ; S=U x I;
          B) Meddő teljesítmény, Q [kVAr]: szabályozza (stabilizálja) a hálózat feszültségét.
Q=S x sin φ;
Ha a generátor meddő teljesítményt táplál be a hálózatba, akkor növekszik a bemeneti feszültség, ha a generátor meddőt nyel, akkor csökken. Ez a generátor elektromágnesének egyenáramú gerjesztésével történik. Ha nő a generátor által termelt váltóáram kimeneti feszültsége → nő a hálózati feszültség is.
A meddő teljesítmény biztosítja a motorok és transzformátorok működéséhez szükséges mágneses teret is. Hátránya: növeli az áramerősséget, ezzel nő a szállítási veszteség.
Ha az induktív fogyasztók (motorok) túl sok meddő teljesítményt vesznek fel, akkor azt párhuzamosan kapcsolt kondenzátorok beépítésével helyben kompenzálják. Általános alapelv, hogy a hálózati veszteség csökkentése érdekében a kompenzáló berendezéseket (pl. fázisjavító kondenzátorokat) a keletkezési hely közelében kell elhelyezni. Így az erőművekből kisebb meddőteljesítményt kell a távvezetéken keresztül szállítani, amivel csökken a hálózat terhelése, így a vesztesége is. A tarifák is erre ösztönöznek.

          C) Látszólagos teljesítmény, S [kVA].
Erre méretezik a berendezéseket, a vezetéket, a transzformátort és a biztosítékokat.
Meghatározva ezzel a beruházási költségeket is. (A villanymotorokat a hasznos teljesítményre méretezik).

3) A meddő teljesítmény feszültségszabályozó szerepe a villamos hálózatokban
a) A meddő teljesítmény nem szállítható nagy távolságokra hatékonyan, mert nagy
veszteség és feszültségesés keletkezne. Ezért a NAF/KÖF hálózatok energiaszállítását, az energiaveszteségek csökkentése és a feszültségesések minimalizálása érdekében célszerű alacsony meddő teljesítménnyel indítani. A meddő-források pedig távol, a fogyasztási csomópontok közelében helyezendők el (generátorok, kompenzátorok, kondenzátorbankok).
b) A MAVIR nagyfeszültségű átviteli hálózatában az erőművi generátorok mellett, a hálózat kulcscsomópontjaiban, feszültségprofil-szabályozó transzformátorok (több, mint 20 telephelyen); valamint meddő-források (feszültségnövelő kondenzátorok) és meddő nyelők (feszültségcsökkentő fojtótekercsek) találhatók – kb. 15 telephelyen.
c) Az elosztói hálózatokban (DSO engedélyesek) a meddő-források (kondenzátorok), valamint a fojtótekercsek az alállomásokban, és a főelosztóknál, továbbá a nagyobb ipari központoknál találhatók. Becsülhetően többszáz telephelyen.
d) Általában célszerű a meddő-forrásokat elosztva telepíteni, hogy a feszültségeket
lokálisan rugalmasan lehessen szabályozni.

4) Frekvenciaszabályozás
a) A mechanikusan összekapcsolt turbina-generátor egységek állandó fordulatszámmal
(3000, 1500, 750 f/min), a hálózattal szinkronizált feszültséggel és szinkronizált frekvenciával működnek. Tartva annak 50 Hz-es frekvenciáját. Ennek az egyensúlynak az európai szintű őre, felelőse és irányítója a brüsszeli központú ENTSO-E. De a tényleges, valós idejű rendszerirányítást mindig a tagországok nemzeti átviteli rendszerirányítói (TSO-k) végzik. Magyarországon ennek felelőse a MAVIR diszpécser központja. Manapság a frekvenciaszabályozás – a rendszer erőmű egységeivel együtt – automatikusan történik.
Az ENTSO-E szintű frekvenciaszabályozáshoz hazánknak 2024-ben 40 MW tartalék kapacitást írtak elő.
b) Ha a hálózatban fellépő teljesítményegyensúly megbomlása miatt hirtelen frekvenciaváltozás áll, be, akkor a gyors reagálásra képes erőművek (első helyen az üzemben lévő vízerőművek és gázturbinás egységek, a „forgó tartalékok”) az eltérést fel- és leszabályozással kiegyenlítik. Ezt műszakilag a turbinák fordulatszámszabályozói – frissgőz szabályozó szelepek segítségével – végzik, amelyek a frekvenciaeltéréssel arányosan, automatikusan növelik, vagy csökkentik a generátor teljesítményét. Ehhez először a gyorsan igénybevehető, üzemben lévő „forgó tartalék” kapacitásokat vetik be. Ezt nevezik primer szabályozásnak. Ennek aktiválási ideje: 1-10 másodperc. Ha ez nem elegendő, akkor jönnek a „meleg tartalékok”, a szekunder szabályozás erőmű egységei (aktiválási idő: 1-10 perc). Ha ez is kevés, akkor következnek a „hideg tartalékok”, elindítják a tercier szabályozás erőműveit (aktiválási idő: 1-10 óra).

c) A turbina-generátor termelő egységek fontos fizikai jellemzője a forgó tömegek (rotorok) tehetetlensége (inerciája). A többszáz MW-os turbina-generátor egységek – a többszáz tonnás forgó tömegükkel, a bennük tárolt mozgási energiával, az egyensúlytalanság megjelenése pillanatában, azonnal fékezik a frekvenciaváltozás sebességét. Ez a tehetetlenség áthidalja a „kritikus első pár másodpercet”, amig a primer szabályozás az érdemi teljesítménykompenzációt elindítja.

5) Naperőművek és a villamos hálózatok kapcsolata
a) Alapprobléma, hogy a hálózatokat történelmileg „sugaras” energiaáramlásra tervezték,
nem pedig decentrális betáplálásokra. Ez azt jelenti, hogy a hagyományos nagyerőművek a nagyfeszültségű (400 kV, 220 kV) vezetékekbe táplálnak be, s az energiaáramlás a transzformátorokon át, az alacsonyabb feszültségi szintekre történik. A naperőművek zöme viszont az elosztói hálózatok középfeszültségi (KÖF) és kisfeszültségi (KIF) vezetékeire csatlakozik. Ez helyi kapacitáskorlátokba ütközhet, amelyek a vezetékek és a transzformátorok túlterhelésével járhatnak, valamint feszültségemelkedéseket okozhatnak. Fontos tudni, hogy mivel a napelemek (PV) egyenáramot (DC) termelnek, azt először inverterekkel váltóárammá kell alakítani, hogy csatlakoztathatók legyenek a hálózathoz.
b) A napszak, évszak és időjárásfüggő naperőművi betáplálások pillanatnyi gyors teljesítményváltozásai frekvencia és feszültségváltozást, ezzel instabilitást okozhatnak a hálózatban. Ez kihívás a rendszerirányító MAVÍR és a DSO-k számára.
c) Erős napsütés esetén a helyi transzformátoroknál – helyi fogyasztás hiányában –
a magasabb feszültségszintűről az alacsonyabb feszültségszintre történő normális
energiaáramlás visszafelé is fordulhat. Az így előálló visszafelé történő energiaáramlás nem mindig kritikus, de okozhat túlterhelést, feszültségproblémákat és védelmi működéseket.
d) Lehetséges hálózati problémák meddő teljesítmény-szabályozás, valamint inercia
hiányában és felharmonikus feszültségek megjelenése esetén:
• Feszültségingadozás és túlfeszültség. Erős napsütés esetén a betáplálás
körzetében túl magasra emelkedik a feszültség, ami az érzékeny fogyasztói berendezések meghibásodásához vezethet, Ez a naperőművek leterhelésével vagy lekapcsolásával kerülhető el – csökkentve azok kihasználtságát.
• Frekvencia-ingadozás. Ha nagyobb részben inverteres naperőművek szolgáltatják az áramot, és nincsenek a rendszerben forgó tömegek (inercia), amelyek tompítanák a frekvenciaváltozás sebességét, akkor a stabilitás megbomlásával rendszerszinten szétkapcsolódások keletkezhetnek. Ezáltal a villamosenergia rendszer egyik részében teljesítmény többlet, a másik felében teljesítmény hiány keletkezik. Egy ilyen állapot nagyobb területek kikapcsolódását eredményezheti.
• Hálózati túlterhelés és transzformátorproblémák. A túlterhelés miatt automatikus
lekapcsolások vagy védelmi beavatkozások történhetnek.
• Egyes eszközök vagy fogyasztók védelmi lekapcsolása. Ez különösen kritikus lehet
ipari fogyasztóknál, ahol a termelés megszakadása komoly gazdasági veszteséget okozhat.
• Rezonancia, ha a meddőteljesítmény eloszlása nem megfelelő a hálózatban. Ez csökkentheti a rendszerstabilitást, a keletkező túláram és túlfeszültség akár üzemzavarokat is okozhat.
• Felharmonikus torzulások, ha főleg a nap- és szélerőművek inverterei a megengedett értéknél nagyobb felharmonikus jelalakot juttatnak a hálózatba. Ez többlet veszteséget okozhat és zavarhatja a csatlakoztatott elektronikus eszközöket.
e) A mai inverterek egyre inkább képesek a meddő teljesítmény nyelésére és termelésére
is. Ezzel a helyi hálózati feszültség dinamikusan szabályozható.
f) A legújabb, legkorszerűbb inverterek – akkumulátoros energiatárolással – képesek
„virtuális tehetetlenség” (virtuális inercia) szimulálására is.
A fentiek alapján látható, hogy a nap- és szélerőművek megjelenésével a VER üzemirányítása lényegesen bonyolultabbá vált. A korábbi központi betáplálások mellett nagy arányban jelentek meg a decentralizált betáplálások, amelyek a villamosenergia-rendszer működtetésében a MAVIR (TSO) mellett a regionális üzemirányítóknak (DSO) is fontos feladatokat adnak. Hozzá véve a határkeresztező áramlásokat és ENTSO-E kötelezettségeket is. A feszültség- és teljesítményszabályozás, a valós idejű TSO–DSO közötti adatcsere és üzemirányítási koordináció, továbbá a felelősségi határok pontos rögzítése új összehangolási kihívásokat jelent. Emellett új digitális platformokra, kommunikációs protokollokra és vészhelyzeti együttműködési eljárásokra is szükség van ahhoz, hogy a többirányú energiaáramlás mellett a rendszer biztonságosan és hatékonyan működhessen. Az új, komplex üzemirányítási rendszer jelenleg a fejlesztés fázisában van (hálózatmodellezés, szimuláció, pilot-projektek stb.).
A leírtak tükrében intő tanulságként szolgáljon az ibériai villamosenergia‑rendszer hirtelen kiesése. Annak fő okai a feszültség-instabilitás és lokális rezonancia, az inverteres (nap-/szélerőmű) források túlsúlya és a kevés szinkron generátor miatti alacsony inercia, a feszültség- és frekvencia-ingadozások miatti generátor leválások és azok láncreakciói, valamint a szűkös határkeresztező tartalékok voltak.

Szerző: Dr. Korényi Zoltán okl. gépészmérnök

Lektorálták: Láng Sándor okl. gépészmérnök, Rejtő János okl. villamosmérnök

Budapest, 2025. 11. 12.

Erőforrás vagy veszélyforrás? Az aknaszlatinai (solotvyno) sóbányák múltja, jelene és jövője. (Dr. Móga J. et al.)

ERŐFORRÁS VAGY VESZÉLYFORRÁS?
AZ AKNASZLATINAI (SOLOTVYNO) SÓBÁNYÁK MÚLTJA, JELENE ÉS JÖVŐJE

GEORESOURCE OR GEOHAZARD? PAST, PRESENT AND FUTURE OF THE SALT MINES IN SOLOTVYNO

MÓGA JÁNOS^ad – GÖNCZY SÁNDOR^be – BERGHAUER SÁNDOR^bf – MÓGA
KRISTÓF^cg
a
ELTE TTK FFI Természetföldrajzi Tanszék, ^b II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola, Földrajz tanszék,
Beregszász, ^c Nemzeti Közszolgálati Egyetem
^d janosmoga12@gmail.com, ^e gonczys@kmf.uz.ua, ^f berghauer78@gmail.com, ^g mogakristof@hotmail.com

Abstract

Rock salt is one of the most valuable mineral raw material of the Carpathians and the Carpathian basin that has been mined for thousands of years in the Transylvanian and Maramureş basin, as well as in Solotvyno (Aknaszlatina). Rock salt, folded into saltdiapirs – often reaching the surface, or being very close to it, – has been possible to be excavated from open-cast or underground mines. The industrial-scale salt mining in the Carpathian basin started in the late 18th century. In Solotvyno in the first decade of the 21st century a large amount of water poured into the mine passages, since the pumping of which costed too much the management of the mines. Water intrusions caused massive damage in salt mines, often resulting in flooding and later the collapse of salt shafts. Mine passages slumped more frequently, creating larger and smaller sinkholes and salt lakes, evolving in the place of cave breakdowns and endangering the settlement. As a consequence, many people lost livelihood. It is an important task for researchers and decision makers to find a way out of this disaster. Keywords: Solotvyno saltmines, collapses, geohazard, saltkarst, sinkholes, damage management

A só a Föld egyik éltető eleme

A kősó a Kárpátok és a Kárpát-medence egyik legértékesebb ásványi nyersanyaga, amelyet évezredek óta bányásznak az Erdélyi- és a Máramarosi-medencében, valamint a Keleti-Kárpátokban (Schmidt Eligius R. 1941, Hahn Gy. 1993, Izsák T. 2007, Réthy K. 2010, 1. ábra). A só a Föld egyik éltető eleme. Megtalálható a tengerben, a szárazföldön és az élőlényekben is. A vérünk vagy a magzatvíz sótartalma hasonló az óceánok átlagos sótartalmához. A só nemcsak az ember, hanem minden élőlény számára létfontosságú természetes, szervetlen anyag. Az életfolyamatok normális működéséhez a sók nélkülözhetetlenek, ezek szabályozzák együttesen a szervezet vízháztartását. Ha ezek aránya nem megfelelő, akkor az élőlények megbetegednek és elpusztulnak.

A történelmi időkben a társadalom mindenkori sóigényének kb. 75%-a táplálkozási, hús- és ételtartósítási tömegigényeket elégített ki. A termelés 25%-át házi állatok, 40%-át közvetlenül az emberek fogyasztották, a maradék 35%-át pedig a konzerváló eljárásoknál (elsősorban a húsénál) közvetve hasznosították. A számítások szerint egy felnőtt ember napi sóvesztesége az éghajlattól függően 3–8 g/nap/fő. A szervezet víz- és sókoncentrációja a kiválasztás és verejtékezés során az állatvilágban is csökken, amit a ragadozó állatok az elfogyasztott állat véréből pótolnak. A növényevők a sóhiány kiegyenlítésére sós növényekkel táplálkoznak vagy rendszeresen sótartalmú anyagokat nyalnak. A háziállatok sóigényének kielégítéséről azonban az ember gondoskodik a só táplálékhoz történő adagolásával. Mindezen igények kielégítésére mindenkor nagy mennyiségű só kitermelésére volt szükség, amelyet tengervízből történő sólepárlással vagy sóbányászattal oldottak meg (Hahn Gy. 1993).
A sókitermelés lényegében egyidős az emberi társadalommal. Az állattenyésztő és földművelő életforma elterjedésével a háziállatok sószükségletének kielégítése miatt megnőtt a só iránti kereslet. A kősó kinyerésének legkezdetlegesebb formái a Kárpátmedencében a sós források vizének ember és (tenyésztett) állat által történő felhasználásával kezdődtek. Az erdélyi és a máramarosi sóbányák térségében a neolitikumi és bronzkori kezdetleges sófejtés nyomait több helyen is megtalálták a régészek. A kitermelt nagy sómennyiség arra is utal, hogy abban az időben jelentős cserekereskedelem létezhetett a területen. A sótermelés nyilvánvalóan a felszínre bukkanó sósziklákon kezdődött, de annak kimerülésével a kőkor embere a lelőhelyet a felszín alatt tovább fejtette. A római korból származó mélyművelések nyomai Máramarosban is fellelhetők (Hahn Gy. 1993).
A római kori kősókitermelés folytonossága a népvándorlás idején Erdélyben és Máramarosban megszakadt, illetve lehanyatlott, és csak a magyar honfoglalás és államalapítás utáni időkben történt fellendülés. A Máramarosi-medence egyik legfontosabb nyersanyaga, erőforrása a mintegy 1500 km2 területre kiterjedő só, amely legtöbb helyen fedőüledékek alatt rejtőzködik, csak néhány helyen közelíti meg a felszínt, illetve
bukkan felszínre. A sórétegek a miocén badeni korszakában a Középső-Paratethys tenger medencéjében a sós tengervíz bepárlódásával rakódtak le. A későbbi tektonikai mozgások a kősót sódómokká (sódiapír) gyűrték és számos helyen felszínre vagy felszín közelbe emelték. A legfontosabb máramarosi sólelőhelyek évszádok óta Aknaszlatina (Solotvyno, ma Ukrajna), Rónaszék (Coştiui, ma Románia) és Aknasugatag (Ocna Şugatag, ma Románia).

A sóbányászat technológiájának változása

A rónaszéki sóbányászat eredete a legrégibb időkre vezethető vissza. Oklevelek tanúsítják, hogy az ottani sóbányák Ulászló király uralkodása alatt a 15. században már művelés alatt álltak. Nagyobb szabású bányaművelés 1674-es évben vette kezdetét. Aknasugatag az 1325-ös év óta jelentős sókitermelő-helyként számon tartott település. Aknaszlatinán az első bányát valószínűleg a 13. század elején nyitották meg. IV. Béla leánya, Kinga (vagy más néven Kunigunda) 1239-ben Boleszláv lengyel királyhoz ment férjhez, és egy Aknaszlatinán és a lengyelországi Wieliczkán fennmaradt legenda szerint nászajándékul a király leányának ajándékozta a máramarosi sóbányákat. A királynő Lengyelország felé menve, útját megszakítva látogatta meg a szlatinai sóbányát. A Kunigunda-bánya neve állítólag e látogatás emlékét őrzi (Lukács K. – Lukács J. 1999) A legrégibb időkben csak külszíni fejtéssel termelték a sót, a sókibúvások anyagát fejtették, később pedig ácsolattal védett aknák segítségével jutottak el a sótesthez. A bányák vízbetörés elleni védelmét gondosan megtervezték, ami egyrészt a felszíni vizek elleni szigetelést, másrészt a beszivárgó vizek elvezetését jelentette. A bejárati aknát pár méterrel a tiszta sóban még tovább mélyítették, majd harang alakúan kiszélesítették. A sótestbe mélyített harang vagy csúcsíves boltozatok kör vagy ellipszis szelvényűek voltak, átmérőjük több tíz méter volt, mélységük pedig akár a 150 métert is elérte. A kitermelt sótömbök szállítása lójárgánnyal történt, amit a szállítóaknában alakítottak ki. A darabos sót kenderkötélből készült hálókban emelték a felszínre. A sóbányászok az ún. járóaknában szabadon felfüggesztett kötélhágcsón közlekedtek (Schmidt Eligius R. 1941, Réthy K. 2010, 2. ábra)

A 18. század második feléig kizárólag ilyen harang alakú bányákban fejtették a sót Magyarországon, ezt követően azonban bevezették a wieliczkai bányáknál akkortájt már sikerrel alkalmazott kamrás művelést. A kamrafejtésnél a szállító tárnából vágatokat hajtanak, amelyeket bizonyos távolságokban keresztkamrákkal kötnek össze, a kamrák között pedig biztonsági pilléreket hagynak meg (Schmidt Eligius R. 1941, Réthy K. 2010). A só fejtése a kamra talpán, felülről lefelé haladva történik. A kamrák szelvénye trapéz alakú. A kamrafolyosó (galéria) szélessége 10–15 m. A folyosók alatt a falak 45–60°-os szöggel vannak kiképezve, amelyek azután függőlegesbe mennek át. Statikai szempontok figyelembevételével a kamrák talpszélessége általában 30–40 m. A kamrák felső részén folyosó fut végig, ami a mennyezet ellenőrzését teszi lehetővé.
Mindezeket a máramarosi bányákban napjainkban már nem láthatjuk, valamennyi sóbánya vízbetörés áldozata lett. Ha valaki ezt a hagyományos aknás-kamrás fejtési módot szeretné megismerni a Kárpát-medencében, akkor a gyönyörűen felújított erdélyi Tordai-sóbányába kell ellátogatnia.

A sóbányák mint erőforrások

A magyar államalapítás után a királyság fontos feladata volt a védelmi rendszer (kezdetben gyepűrendszer), valamint a közigazgatási hálózat (vármegyék) kiépítése és működtetése mellett az egyházi szervezet (püspökségek és egyházközségek) létrehozása és anyagi javakkal történő ellátása. Ebben nagy szerepet játszottak az ún. regálék, azaz a királyi felségjogon szedett, az államkincstárt illető jövedelmek, amelyek egyik fő forrása a fizetőeszközként is szolgáló kősó volt. Az első fontosabb, a kősóhoz kapcsolódó adománylevelek a 11–12. század fordulójáról maradtak meg, ilyen adományokban elsősorban a termelési helyek környéke, a szállítási útvonal melletti települések és az államhatalom támaszául is szolgáló egyházi intézmények, szerzetesrendek részesültek. A kősó monopóliumából származó haszon a középkor erős királyai alatt a királyi vagy állami jövedelem 10–15%-át adta. A kősó jelentőségét mutatja, hogy 1222-ben az Aranybulla, majd a II. András és az egyház között kötött 1233. évi beregi egyezmény is megemlékezik róla. Az Árpád-házi királyok idejében még főleg az erdélyi sóbányák szolgáltatták a szükséges sót, a gyepűre eső máramarosi sólelőhelyek csak a tatárjárás utáni országfejlesztő időszakban, valamint külföldi munkaerő beáramlása, a terület betelepítése után értékelődtek fel (Hahn Gy. 1993, F. Romhányi B. 2016). Máramarosban és Técső környékén a 13–14. században, a gyepük megszűntével indult meg a sóbányászat. A só
szállítása ekkor még a helyi királyi várispánok hatáskörébe tartozott, majd később a sókamarákhoz, amelynek rendszerét Nagy Lajos király uralkodása alatt alakították ki.

A kamarák – amelyek között már a máramarosi is szerepelt – biztosították az ország egész lakosságának egyenletes és biztonságos kősóellátását. A sóbányák túlnyomó része királyi birtok maradt évszázadokon át. Még a 15. században, V. László uralkodása alatt is az összes királyi bevétel 40%-át adva a kősó számított a fő kincstári jövedelemnek (Hahn Gy. 1993).

Az aknaszlatinai sóbányák

A Máramarosi-medencében, a ma Romániához tartozó Máramarosszigettől (Sighetu Marmației) északra a Tisza völgyében, de már Ukrajna területén egy kavicsterasz alatt fekszik a mintegy 1,9 km2 kiterjedésű, körte alakú aknaszlatinai sódóm. A Tisza dél felől széles kanyarral megkerüli ezt a felemelkedő sódómot (sódiapírt), amelynek hosszabb tengelye körülbelül 2400 m, legnagyobb szélessége körülbelül 1300 m, a mélysége pedig több mint 600 m (3. ábra). A sódóm eltemetett helyzetben van, átlagosan 25–30 m vastagságban kaviccsal, homokkal és néhány méter vastag vízálló sóagyaggal (pallaggal) fedve (Szokol P. 1879, Cholnoky J. et al. 1926, Schmidt Eligius R. 1941, Réthy K. 2010). A korszerű sóbányászat a 18–19. század fordulóján kezdődött Máramarosban, legfontosabb helyszínei Rónaszék, Aknasugatag és Aknaszlatina voltak. A bányák kincstári tulajdonban voltak, azokat tisztjei vezetésével a kamara művelte, a só termelése és kereskedelme pedig kincstári monopóliumnak számított. Az intenzív sóbányászatnak köszönhetően az 1860-as években a magyarországi termelésnek több mint 50%-a került ki a máramarosi bányákból, ezen belül az aknaszlatinai sóbányák az országos kitermelés 23%-át adták. 1880 után a bányaigazgatóság Aknaszlatinán működött, és mind Rónaszéket, mind Aknasugatagot annak rendelték alá. Aknaszlatinán az ipari méretű sóbányászat 1778-ban kezdődött. Összesen 10 sóbányát nyitottak meg (4. ábra), abból kilencben termeltek; napjainkra azonban egy sem maradt meg, mindegyik vízbetörés áldozatául esett. Az alábbiakban olvasható a sóbányák neve a bányák megnyitásának és pusztulásának időpontjával, valamint néhány rájuk jellemző tényező megemlítésével:
1. Krisztina bánya (1778–1780?);
2. Albert akna (1781–1788);
3. Kunigunda-bánya (1789–1906 vízbetörés);
4. Miklós bánya (1789–1790-ben egyesült a Kunigunda-bányával);
5. József-bánya (1804, tartalékbányának használták);

6. Lajos-bánya (1804–1809, befulladt);
7. Ferenc-bánya (1808–1950-es évek?);
8. Új-Lajos-bánya (1886–2010);
9. Kilences-bánya (1975–2010, benne asztma- és allergiagyógyító szanatóriumot hoztak
létre 1976-ban);
10. Tízes-bánya (a szovjet időkben lett kész, de sohasem használták termelésre).

Aknaszlatinán a sóbányászat mellett, ahhoz kapcsolódóan az utóbbi évtizedekben a gyógyturizmus is kialakult, amely sokak gyógyulását szolgálta, munkahelyeket teremtett a településen és jelentős bevételhez juttatta a lakosságot. A sóbányák sóionokkal telített levegője, állandó hőmérséklete és páratartalma, baktérium- és sugárzásmentes közege a légúti és allergiás betegségek gyógyítására kiválóan alkalmas. Ezt felismerve 1968-ban kialakították a légúti megbetegedések kezelését ellátó Ukrajnai Allergológiai Kórházat és a Kárpátaljai Megyei Allergológiai Kórházat, ahol egyszerre 240 beteg gyógyítását végezték. A kezelést a 8-as és a 9-es bányában végezték, utóbbiban 300–320 méter mélyen kórtermet és még kápolnát is kialakítottak, amelyet 2010 előtt a látogatók is felkereshették (Berghauer S. 2012, 5. ábra). A bányabeomlások révén kialakult sóstavakban is kialakult a gyógyturizmus egy formája, balneológiai célra hasznosították azokat az 1970-es évektől kezdve. Nagyobb fellendülés Ukrajna függetlenné válása és a rendszerváltás után történt, amikor a környék lakói körében látogatottá váltak a 146–200 g/l sótartalommal rendelkező sóstavak.

Népszerűségüket annak köszönhették, hogy széles körben elterjedt a híre annak, miszerint gyógyászati szempontból a tavak vize a Holt-tengeréhez hasonló. A tómedencében kialakult iszapot is használták gyógyászati célokra. A sóstavakra kiépült idegenforgalom 2002–2008 között érte el tetőpontját, amikor évente mintegy 100 000 vendég érkezett Aknaszlatinára fürödni, gyógyulni. A nyári idegenforgalmi szezonban a település lakosságának száma az oda érkező turisták miatt megduplázódott. Egy nagy kiterjedésű, de festői rendezetlenséggel jellemezhető üdülőtelep alakult ki a tavak körzetében (Berghauer S. 2012). Ezt a paradicsomi állapotot és az idegenforgalom dinamikus növekedését az Ukrajna és Oroszország között kibontakozott háborús konfliktus erősen visszavetette.

A sóbányák mint veszélyforrások

A sóbányák legnagyobb ellensége az édesvíz, ami gyorsan oldja a kőzetet és ez által statikai gondokat okoz. A sóbányák aknáit gyakran a völgyek talpára telepítették, mert a só itt volt mindig a legkönnyebben elérhető. Ez azonban rendkívüli veszélyt jelent a sóbányászatra. Ahol az édesvíz eléri a sódómot, ott az oldás következtében csakhamar üregesedés indul meg, felszín alatti vízjáratok keletkeznek, ami előbb-utóbb
végzetes hatással jár: a víz a bányaüregekbe betörve oldja és alámossa a pilléreket, az oldalfalakat, úgyhogy végül is a bánya beszakad, a víz elönti. A vízbetörések hatalmas károkat okoztak, gyakran a sóaknák „befulladását”, majd az aknák beomlását okozták. Aknaszlatina, Vízakna, Aknasugatag, Marosújvár környékén (1. ábra) több tucat szakadéktöbör és sóstó jelzi az egykori beomlott bányák helyét.
Az első részletesen dokumentált bányapusztulás az aknaszlatinai Kunigunda-bánya esete. A csapadékvíz – és magas vízálláskor a Tisza vize – a helyenként 30 méternél vastagabb kavicsteraszokon át a sótest fölé jut. Keletre, Veresmartnál, a kanyar elején a Tisza vízállása körülbelül 30 m-rel magasabb, mint a körülbelül 12 km-rel nyugatabbra, a kanyar végében fekvő Szarvasszónál. Ezért a Tiszának a nyugat felé lejtő kavicsba jutott vize kelet–nyugati irányban áramlik. Közben áthalad a sódómon, és ott, ahol a védőréteg – a homokos, márgás, sós agyag – hiányzik vagy elvékonyodik, megtámadja a gyorsan oldódó sót. Ezért fulladtak el a Kunigunda és a vele közvetlenül szomszédos bányák is 1906-ban (Schmidt Eligius R. 1941) (3. és 4. ábra). A beomlások és részben a bányaművelés okozta talajsüppedések miatt Aknaszlatina lakóházait a két világháború között északabbra telepítették át. A katasztrófát következő években a sódómtól keletre, a kavicstelep és a vízzáró pallag határán több felszín alatti vízelvezető csatornát alakítottak ki, amelyek a veszélyes vizeket összegyűjtötték, még mielőtt azok a sótömzsben kárt tehettek volna. Ezek évtizedeken át több-kevesebb eredménnyel védték a bányákat. A Szovjetunió összeomlása körüli időkben azonban az említett felszín alatti, valamint a felszíni vizek elvezetésére kialakított csatorna- és tárnarendszer, az úgynevezett stólok karbantartására egyre kevesebb figyelmet fordítottak, ezért egyre több víz szivároghatott le a sótömbbe és a bányákba is egyre nagyobb mennyiségben nyomult be a felszíni víz, amelynek a kiszivattyúzása túl nagy költségekkel járt. Emiatt – és egy tiszai árvíz vízbetörése következtében – 2010 végére az utolsó két működő sóbánya (az Új-Lajosbánya és a Kilences-bánya) is elfulladt és beomlott. Mindez nemcsak hogy lehetetlenné tette a további bányaművelést, hanem a bányavágatok mennyezetének felszínig hatoló beomlásával, a felszínen kialakuló kisebb-nagyobb gödrökkel, szakadékokkal, a beszakadások helyén létrejött víznyelőkkel és sós tavakkal napjainkban súlyosan veszélyezteti
a település lakóházait is (Berghauer S. 2012, Móga J. et al. 2015).

Sókarsztos felszínformák kialakulása

A só oldódása alapvetően eltér a mészkőkarsztok karbonátos és hidrokarbonátos oldási folyamataitól, sokkal egyszerűbb folyamat azoknál. Az oldás semleges pH mellett is végbemegy, a kősó (NaCl) Na és Cl ionokra esik szét. Éppen ezért ezt a folyamatot parakarsztos oldódásnak, az így kialakult karsztot parakarsztnak nevezzük. Az idő szerep is más, laboratóriumi kísérletek kimutatták, hogy a kősó desztillált vízben több mint 25000-szer gyorsabban oldódik, mint a mészkő (Jakucs L. 1971). Az aknaszlatinai sódiapír eredetileg minden bizonnyal fedett volt. Az évszázadok óta tartó, részben felszínen végzett, részben mélyművelésű sóbányászat következtében a fedőüledékek egyes helyeken történő lepusztulásával és ez által a só felszínre kerülésével kisebb foltokban a csapadékvíz oldó hatására nyílt karszt keletkezett. A vízzáró réteg megbolygatásával a felszínről beszivárgó és a kavicsban áramló vizek érintkezésbe kerültek a só felszínével, ahol megindult a korrózió. A felszíni berogyások (horpák, szakadéktöbrök) kialakulása és a sóaknák beomlása minden esetben oldás nyomán létrejött anyaghiányra vezethető vissza. Az aknaszlatinai sókarszt formakincse a természetes úton is lejátszódó parakarsztos folyamatok, a természetes úton is lejátszódó, ám az emberi tevékenység hatására rendkívüli mértékben felgyorsuló („természeti-antropogén”), valamint az emberi beavatkozásra akaratlanul elinduló, de végül öntörvényűen fejlődő („szemiantropogén”) folyamatok eredményeként alakult ki (Erdősi F. 1969, 1987, Horváth G. et al. 2006). A sókarszt legnagyobb méretű szakadéktöbrei a bányakamrák beomlásával alakultak ki. A beomlás rendkívül gyorsan, néha napok vagy hetek alatt ment végbe. A római Colosseum méretét elérő, ill. azt meghaladó, kb. 180–230 m átmérőjű és mintegy 30–40 m mély szakadéktöbrök a sókarszt legnagyobb méretű formái (6. és 7. ábra).

Nyílt karsztos térszínek, csupasz sókőzeten kialakult karrmezők lényegében csak a legnagyobb méretű szakadéktöbrök alján fordulnak elő, mint pl. az egykori Ferencbánya helyén kialakult nagy tavas üregben. A karrmezők kis területi kiterjedése ellenére a sókőzet gyors oldódása miatt a formakincsük viszonylag változatos. A karrformák közül a lejtős területeken az áramlástól függő formák (rillek, rinnek) fordulnak elő a
leggyakrabban, sík felszíneken madáritatók, a sófalakon falikarrok és vízszintes színlőszerű oldásos formák jellemzők. Utóbbiak a sós tó szintváltozásai során alakultak ki (Móga J. et al. 2015, 8. ábra).

Küzdelmekkel teli jelen – bizonytalan jövő

Az aknaszlatinai sóhegy az évszázadok óta tartó sóbányászat „tanúhegye”. Természeti és antropogén hatások során nyerte el mai formáját. Évszázadokon át bőséges forrása volt a kősónak, ami nem csak egy fontos nyersanyag, de éltető elem is. Ugyanakkor Aknaszlatina esete iskolapéldája annak, hogy a meggondolatlan, felelőtlen emberi beavatkozás rövid idő alatt milyen drámai következményekkel jár a természeti környezetben, és hogyan válik veszélyforrássá az, ami erőforrás is lehetne. A sókarsztos terület olyan, mint egy szabadtéri laboratórium. A sókőzetben és a sókőzeten lejátszódó folyamatok vizsgálata fontos a földtani-felszínalaktani eredetű veszélyforrások (geohazard) feltárásában és mintegy modellként szolgálnak a gyorsan lejátszódó természetes felszínformáló folyamatok megértéséhez.

Másrészt a természetes hatásokra és emberi beavatkozásokra nagyon érzékeny sókarszt a meggondolatlan földhasználat, a nem megfelelő hasznosítás nyomán elszabaduló antropogén felszínformáló folyamatok iskolapéldája, ahol a káros hatások megismerése, megelőzése, megfékezése és a károk mérséklése napjaink fontos feladatai közé tartozik. Évek óta követjük, illetve vizsgáljuk az Aknaszlatinán végbemenő, katasztrofális következményekkel járó változásokat, a sóbányák vízbetörések következtében lejátszódó beomlását és az épületek ezek hatásárára bekövetkező károsodását, pusztulását (9.ábra). Az egykori tíz bánya sok-sok km-nyi járatrendszere, amely még ma is behálózza a sódómot, mint egy időzített bomba ketyeg, szó szerint aláaknázva és veszélyeztetve a település házait. Nehéz megjósolni, hogy beomlásuk mikor és hol fog ismételten pusztulást okozni. A sóbányák pusztulása súlyos társadalmi problémákat is eredményezett, hiszen megszűnt a helybeliek megélhetését biztosító sókitermelés és – bár ebben más okok
is szerepet játszottak – veszélybe került a sóterápiára alapozott gyógyturizmus. Geopolitikai kérdéssé vált a Felső-Tisza-völgy legnagyobb magyar lélekszámú településének, Aknaszlatinának a fennmaradása.

Stratégiai fontosságú kérdés a sóbányák legalább mai környezeti állapotának konzerválása, megőrzése, a káros hatások megszüntetése. A sóhegy egyik nagy dolinatavába jelenleg tisztítás nélkül belefolyik Faluszlatina egy részének szennyvize, a szakadékok peremén a repedések további omlásokra figyelmeztetnek. A településen a szemétszállítás gyakorlatilag nem működik, a lakosok egy része a szakadékokban kezdte felhalmozni háztartási hulladékát. Ezzel nemcsak testi épségüket veszélyeztetik a helyi lakosok, hanem tönkreteszik a jövőjüket is, beszenynyezik a csaknem százszázalékos tisztaságú sókészletet, amely megfelelő óvintézkedésekkel több száz évre biztosítani tudná a sókitermelést. Az évszázadok óta ott élő és mindmáig kitartó magyar kisebbséget nem hagyhatja magára a bajban az anyaország, meg kell találni a túléléshez vezető stratégiát. A sókarsztos rendszer működési folyamatainak megismerésével fontos lenne felmérni a várható káros következményeket, folyamatokat, amelyek segítséget nyújthatnak a nagy múltú sóbánya területén a további károk enyhítésében, megelőzésében, az élhető környezet kialakításában.

Irodalom

Berghauer S. 2012: A turizmus, mint kitörési pont Kárpátalján (?). Értékek, remények, lehetőségek Ukrajna legnyugatibb megyéjében. – Doktori (PhD) értekezés. Pécsi Tudományegyetem Természettudományi Kar
Földtudományok Doktori Iskola. Pécs. 213 p.
Cholnoky J. – Littke A. – Papp K. – Treitz P. 1926: A Föld. – A Műveltség Könyvtára. Athaenaeum, Budapest. 658 p.
Erdősi F. 1969: Az antropogén geomorfológia, mint új földrajzi tudományág. – Földrajzi Közlemények 17.1. pp. 11–26.
Erdősi F. 1987: A társadalom hatása a felszínre, a vizekre és az éghajlatra a Mecsek tágabb környezetében.– Akadémiai Kiadó, Budapest. 227 p.
F. Romhányi B. 2016: A beregi egyezmény és a magyarországi sókereskedelem az Árpád-korban. – In:Kövér Gy. – Pogány Á. – Weisz B. (szerk.): Magyar Gazdaságtörténeti Évkönyv. Válság – kereskedelem.
MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont. pp. 265–296.
Hahn Gy. 1993: A kősó szerepe Magyarország gazdaságtörténetében. – Földrajzi Értesítő 42. l. pp. 15–22.
Horváth G. – Móga J. – Leél Őssy Sz. – Zámbó L. 2006: Karsztos tájak leromlása (degradációja) kínai karsztokon. – In: Kiss A. – Mezősi G. – Sümeghy Z. (szerk.): Táj, környezet és társadalom. Szegedi Tudományegyetem, Szeged. pp. 281–291.
Izsák T. 2007: Ukrajna természeti földrajza. – Rákóczi-füzetek 27. II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola, Ungvár. 216 p.
Jakucs L. 1971: A karsztok morfogenetikája. – Akadémia Kiadó, Budapest. 310 p.
Lukács K. – Lukács J. (1999): Aknaszlatina, a só, a víz és a levegő kincsestára. 117–173. pp. http://goo.gl/6OSjA4
Móga J. – Lippman L. – Tombor E. – Fehér K. – Kéri A.– Borsodi A. 2015: Az Aknaszlatinai-sókarszt felszínalaktani vizsgálata. – Karsztfejlődés 20. Szombathely. pp. 185–213. DOI: 10.17701/15.185–213.
Réthy K. 2010: Aknaszlatina, az európai sóbányászat egyik fellegvára. – Bányászattörténeti Közlemények 9. (5.) 1. Rudabánya. pp. 42–48.
Schmidt Eligius R. 1941: A magyar só geológiája, bányászata és nemzetgazdasági jelentősége. – A Mérnöki Továbbképző Intézet 1941. évi tanfolyamainak anyaga 11. Budapest. 17 p.
Szokol P. 1879: Az akna-szlatinai sótelep bányászata. – Bányászati és Kohászati Lapok 12. 17–18. pp.133–135. és 12. 19. pp. 148–149.
Veress M. 2004: A karszt. – Berzsenyi Dániel Főiskola Természetföldrajzi Tanszék. Szombathely. 215 p.
Veress M. 2007: A magashegységi karrosodás. – Berzsenyi Dániel Főiskola Természetföldrajzi Tanszék.Szombathely. 142 p

ENET BIM támogató csoport megalakítása-felhívás.2025.04.07

Tisztelt Energetikai Tagozat!

Ezúton szeretném megkérni a tagozatunk tagjait, hogy járuljanak hozzá a „BIM támogatói csoport” megalakulásához.
A csoport célja, hogy azon a kollégák részére, akiknek szükségük lenne a BIM rendszer ismereteire, szeretnénk támogató tevékenységet nyújtani.
Megfelelő érdeklődés esetén továbbképzések megszervezése, az alakuló jogszabályok véleményezése, és az esetlegesen felmerülő észrevételek továbbítása a szakkollégium felé, tevékenységünk részét képezi.

Az észrevételeket e-mailben lehet elküldeni a támogatói csoportnak, akik továbbítják a szakkollégium felé.
A támogatói csoport létszáma 3 fő, de ha igény van rá, akkor bővíthetjük a csoport létszámát.
Akik szeretnének részt venni a közös munkában, nálam jelentkezzenek, e-mailben vagy telefonon.
E-mail: kallaibr@gmail.com, Tel: +36 30 2271643
Várom a hozzájárulásokat a csoport megalakulásához.

Kállai-Borik Róbert

ENET elnökségi tag

Magyar Szabványügyi Testület hírlevél-241212

Angol szabványok fordítása – 2024.11.14

Tisztelt Kollégák!

Lehetőségünk volna a Magyar Szabványügyi Testülettől kérni jelenleg csak angolul meglevő szabványok hivatalos fordítását és rendszerbe állítását.Kérem, hogy akinek van ilyen konkrét igénye, az egy héten belül jelezze az e-mail címemen:SZLE<szlerika23@gmail.com>  , hogy be tudjuk állítani a mi kamarai rangsorunkba. Az a kérésem, hogy ezek ne gyártmányokkal kapcsolatos, hanem alkalmazásokkal kapcsolatos szabványok legyenek!

A feladathoz segítségül hívható az MSZT honlapja.

Valamint javasolom, hogy keressék az MSZT Hírlevelét.Szerepel benne új szabványok megjelenése, régiek visszavonása, európai és nemzetközi szabványosítással kapcsolatos hírek, tanúsítással , szabványoktatással kapcsolatos információk,de pl. az okt.15-i számban  energiahatékonysággal kapcsolatos érvényes jogszabályok gyűjteménye is szerepel.

Munkájukat előre is köszönöm:Sz.László Erika ENET  szabvány testületi tag

Légi LiDAR adatok használata a mérnöki munkában Online workshop

Légi LiDAR adatok használata a mérnöki munkában
Online workshop – ingyenes részvételi lehetőséggel

A BPMK 2024. november 7-én 14.00 órától ingyenes, 60 perces online workshopot
szervez, melynek tematikája:
1. Légi LiDAR technológia bemutatása
2. Az előállított adatok gyakorlati használhatósága,
elérhetősége – esettanulmányok
A bemutató alapja az innovatív EnviMAP Téradatbank (www.envimap.hu) szolgáltatás,
mely a tervezést, terepi munkával járó előkészítési munkát, kivitelezési munkát is
hasznosan segíti.
Kérjük a kedves érdeklődőket, hogy az alábbi linken keresztül regisztráljanak az
eseményre:
https://attendee.gotowebinar.com/register/1563477389547035480

Volt egyszer egy dinasztia (Szurmai Zoltán)

Volt egyszer egy dinasztia.

Az egész azzal kezdődött, hogy az 1900-as évek elején a villamosipar betört Magyarországra. Egy ambíciózus fiatalember szakítva a családi hagyománnyal úgy döntött, hogy megismerkedik ezzel az újdonsággal. Akkor még a fogalom sem létezett, hogy villanyszerelő.

Sikerült is a korabeli Budapesten a „villanyász” szakmát elsajátítani, majd visszatért Veszprémbe. 1908.-ban kiváltotta az ipart Gombor (I.) József.  Pontosan erre az évre esett (egészen pontosan december 8.-án) hogy kigyulladt a fény a városban. Ez a hasonló méretű városokkal összehasonlítva viszonylag későn történt, ugyanis ekkor telt le az akkori gázszolgáltató 20 éves koncessziós szerződése, ami kizárólagosságot biztosított a világítás szolgáltatásra.

Az ifjú, mint a város első villanyszerelője gyorsan felfuttatta a vállalkozását, amelyet 30 évvel később a fia Gombor (II.) József, majd hősünk Gombor (III.) József, az unoka folytatott az 1950-es évektől tavaly decemberig.

Amellett, hogy magas szinten folytatta hasznos tevékenységét, a tisztes ipart, a Kupa u.-i családi házában folyamatosan gyűjtötte azokat a tárgyakat, amelyek a három generáción keresztül munkájukhoz kötötte. Ez a gyűjtemény folyamatosan növekedett, a 2023. december 28.-án, 88 éves korában bekövetkezett haláláig.  A gyűjtemény elfoglalta az utcára nyíló melléképületet, az udvart, de rendszerezetten várta mindig az arra tévedő érdeklődőket.

Az egyik nagyon jelentős hozzájárulása az volt, hogy sikerült rekonstruálnunk egy 100 éves villanyoszlopot (Csomay-oszlop), amelynek szerelvényei, szigetelők, kereszttartó, egykori lámpakar, a gyűjteményéből került a felújított oszlopra. Ezt szerencsére még megérte Jóska és ott lehetett a 2023. szeptember 5.-én történt ünnepélyes átadáson (az eseményről, az oszlopról a képet mellékelem).

Régi barátságunk révén sokszor előjött az a kérdés, hogy mivel a családi vállalkozás nem folytatódott mi lesz a gyűjtemény sorsa. Ígéretet tettem Jóska barátomnak, hogy nem fog az ebek harmincadjára kerülni ez a kortörténelmi hagyaték.

A család egyetértésével megkerestem a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum igazgató asszonyát, Péterváry-Szanyi Brigittát, aki bár akkor nem ismerte a gyűjteményt pozitív választ adott.

Most tehát a múzeum munkatársa bevonásával elindul a rendszerezés, a katalogizálás, amelyhez természetesen minden szakmai segítséget megadunk, úgy is mint a Veszprém Vármegyei Mérnöki Kamara Elektrotechnikai és Energetikai Szakcsoportja és a Magyar Elektrotechnikai Egyesület veszprémi csoportjának nevében.

Veszprém, 2024. október 19.

Szurmai Zoltán

aranydiplomás okl. villamosmérnök

„Az Év Mérnöke 2019”, Az MMK „Örökös Tag”-ja

A LÉVAI ENERGIA AKADÉMIA FÓRUM

Tisztelt Kollégák! Tisztelt energetikai Szakemberek!

A 2023. esztendő decemberében, az energiaválság tanulságaiból kiindulva – együtt-gondolkodásra biztatva – egy szakmai vitaanyag közzétételével energiastratégiai vitafórumot indítottunk a Google Drive felületen. A LÉVAI ENERGIA AKADÉMIA FÓRUM (LEF) kereteiben lebonyolított eszmecsere célkitűzése, hogy civil energetikai szakemberek közreműködésével egy szakmai segédanyag kerüljön a döntéseket előkészítő szakemberek asztalára.

A nyilvános vitafórum lezajlott. A tizenegy egyéni és egy testületi hozzászólás figyelembevételével elkészítettük a Vitafórum összegzés I. rész és a Vitafórum összegzés II. rész című írásainkat.
Közzétettük a Magyar Energetika 2024. júniusi 2. számában, illetve a Lévai Energia Akadémia honlapján.

• Az indító vitaanyag és a két összegző írás elérhetősége:         PUBLIKÁCIÓK – ENERGIA (lapunk.hu)

Akinek nincs elég ideje a két összegző írás mintegy 40 oldalnyi anyagát végig tanulmányozni, annak rendelkezésére áll az összefoglaló előadás pdf anyaga:

http://energiaakademia.lapunk.hu/dokumentumok/202501/vitaforum_beszamolo_pbk_2024_12_09um.pdf
Az előadás elhangzott 2024. december 9-én, a Professzorok Batthyány Köre (PBK) energia munkacsoportjának havi „Mennyi? Mi mennyi?” című előadássorozatában.
A sorozat eddigi előadásai elérhetők a PBK honlapján: Energia – Professzorok Batthyány Köre
A vitafórum eddigi hozzászólásai és azok kivonata a Google Drive lenti felületen találhatók meg.
Közkívánatra – további értékes hozzászólások reményében – ugyanitt elindítottuk a vitafórum 2.szakaszát is.

• A vitafórum helye, a Google Drive felületén:                             ENERGIASTRATÉGIAI VITAANYAG – 2023 – Google Dokumentumok

Kérjük, szíveskedjenek a max. 2 oldalas hozzászólásaikat továbbra is tömören és lényegre törekvően megfogalmazni.

Fontos lenne, hogy a nemzeti energiastratégia aktualizálása rendszerszintű, komplex szemléletben történjen. Országstratégiába illeszkedő, energetikai, gazdasági, ökológiai, társadalmi és geostratégiai szempontok figyelembevételével. Magyarország érdeke, hogy minél több kompetens szakember vegyen részt a lehetséges irányok és megoldások vitájában.

Tisztelettel:

a szerzők:                               Dr. Korényi Zoltán            Dr. Petz Ernő

elő-lektorok és kivonatolók:     Láng Sándor                    Tompa Ferenc

Bp. 2025. 02. 10.

Oppenheimer – Tudós, projektvezető és ember (Mórocz Imre)

 Mórocz Imre

1. Bevezetés

A katonai célú fejlesztések mindig is a technikai kutatás legfontosabb gyorsító tényezőiként léptek fel. Egy olyan jelentős kiterjedésű háború során, mint amilyen a 2. világháború volt, ez még inkább így volt. Nem véletlen, hogy a fizikában még az 1. világháború előtt tett korszakindító felfedezések a következő nagy háború árnyékában gyorsultak fel: az atommaghasadás közvetlenül a háború előtti, 1938-as, felfedezését követően a politika igényére a tudósok nagyobb erőfeszítéseket tettek az atomfegyverek kidolgozására, mint a békés célú energiafejlesztésre.

Az atombomba, majd a hidrogénbomba kifejlesztése azonban nemcsak a technikai fejlődés által lehetővé vált új fegyver megalkotását jelentette, hanem az emberiség által létrehozott olyan elrettentő eszközt, amellyel immáron képessé vált önmaga és az egész bolygó elpusztítására.

Az „atombomba atyjaként” elhíresült Julius Robert Oppenheimer által előre látott atomfegyverkezési verseny, és ezáltal a mindent megsemmisíteni képes nukleáris fenyegetettség mára a mindennapjaink részévé vált. Immáron olyan háború zajlik a közvetlen környezetünkben, ahol az egyik fél a céljai eléréséhez elképzelhetőnek tartja e szörnyű fegyver alkalmazását.

Időszerű volt tehát ismét átgondolni, hogy milyen módon került az emberiség kezébe ez a korábban csak istenek és a természet által birtokolt erő.

Az alábbi cikkben sok témát érintek, amelyeket csak dióhéjban tudok kifejteni e műnem korlátjai miatt. Egy-egy adott témában elmélyülésre vágyó olvasóknak javaslom, hogy bátran keressék fel az érintett területek irodalmát. E cikket a tudomány és történelem iránti érdeklődés felkeltésére szánom, remélem eléri célját!

 

2. A film alapjául szolgáló könyv [1]

A 2023-ban a filmvászonra került Christopher Nolan által rendezett „Oppenheimer” film Kai Bird és Martin J. Sherwin eredeti nyelven „Amerikai Prométheusz” című, 2006-ban kiadott könyvén [1] alakul. E cím azt párhuzamot emeli ki, hogy miként a mitológia szerint a tüzet Prométheusz lopta el az istenektől és adta oda az embereknek, éppúgy Oppenheimer volt az, aki 1945-ben ennek a még magasabb szinten pusztító energiának a birtokosává tette az emberi fajt, mintegy ellopva a fizikán alapuló természettől, amely eddig rejtelmesen magába zárta.

 

3. A rendező és a filmje [3]

Christopher Nolan londoni születésű, de az USA-ban forgató rendező. Sok sikeres film (https://hu.wikipedia.org/wiki/Christopher_Nolan_(filmrendez%C5%91)) rendezője, és mint más ismert rendező, saját stílussal rendelkezik: mély morális kérdéseket felvető történeteiben elkerüli az egyszerű válaszokat, ahogy minden szereplőjének megvan a maga igazsága, amik közül mi választhatjuk ki, hogy melyikkel akarunk azonosulni. Filmjei mondanivalóját a tér és idő közötti ugrásokkal erősíti fel.

Az Oppenheimerről szóló filmben 3 idősíkban párhuzamosan zajlik a történet. 2 idősíkban mutatja a főszereplő életét: a múltban történteket időben váltogatva mutatja az Atomenergia-bizottsági meghallgatáson lezajlott „tárgyalással”. Ezzel szembeállítja a főszereplő által megélt eseményeket a meghallgatáson elhangzottakkal. Harmadik idősíkként, mintegy bekeretezve a történetet, belép Strauss későbbi szenátusi meghallgatása a miniszteri jelöléséről, az eljárás során mintegy rehabilitálva Oppenheimert a korábbi koholt vádak alól.

A film és az alapjául szolgáló könyv az atombomba létrehozását és az azt létrehozó személyeket irányító Oppenheimer tudományos- és magánéletét állítja a központba. A tudományos és személyes fejlődését, ahogy fiatalon szívta magába az ismereteket (nemcsak matematikából, kémiából és fizikából, de az univerzumban születő fekete lyukakról is, sőt eredetiben olvasott irodalmat is: francia, német, görög, latin, holland, szanszkrit nyelven). Nyitottan tekintett a más tudósok által ismertetett fizikai folyamatok csodálatos világára. Ahol sokkal otthonosabban mozgott, mint abban a politikai közegben, amelybe a nagy hatást kiváltó karrierje okán belecsöppent. És ahogy Prométheuszt Zeusz azzal büntette, hogy sziklához láncoltatta, ahol egy sas mindennap a máját marcangolta, úgy az 50-es évekbeli hidegháborús amerikai politika Oppenheimert egy általa megsértett intrikus, Lewis Lichtenstein Strauss, útján bürokratikus módon lehetetlenítette el, mintegy élve meghurcolva.

A film képi világa lenyűgöző, amely nemcsak a robbanásokban, a főszereplő látomásaiban vagy tájak megmutatásában merül ki. Érezhető, hogy a főszereplő minden érzéstől elzárkózik – ugyanakkor érzékelhetjük a rezdüléseit, a képzeletében zajló folyamatokat közvetlen közelről, mintegy belépve a gondolataiba. Oppenheimer magánya nagy erővel jelenik meg a képkockákon. A felvételek miatt a néző láthatatlan, mégis aktív jelenlévőként érzékeli a feszültséget a zárt körű megbeszéléseken, legyen az politikai utalásokkal teli párbeszéd vagy akár magánbeszélgetés.

 

4. Kortörténet [2]

A 2. világháborús győztesek szövetsége a győzelmet követően azonnal szembenállásba fordult, amelynek alapvető oka a két világrend eltérő társadalom szemlélete volt. Az USA az 1945-ben létrehozott és alkalmazott atombombái ismeretében, továbbá, hogy kevesebb kárral úszta meg a világégést, biztos volt a katonai fölényében. A háborúban vesztes meghatározó államok (Németország, Japán) területének nagy részét uralta, és maga mellé állította az újonnan formálódó demokráciákat. A Szovjetuniónak viszont újra kellett építeni az országát, regenerálnia a hatalmas emberi veszteségeit. Ezt csak részben kompenzálta, hogy megkapta a jogot az általa elfoglalt közép-európai országok saját eszmei képére történő formálására.

1949. augusztus 29-én felrobbantották az első szovjet atombombát, majd 1953-ban az első hidrogénbombát is. Ez megijesztette a nyugati szövetségeseket, akik növelték a háborús készülődést. Az Egyesült Államokban hisztérikusan keresték a belső ellenséget, akik kiszolgáltatták az atomtitkot a keleti rivális hatalomnak. Ez az a korra jellemző folyamatba illett, hiszen ugyanekkor a szovjet blokkban is először a képzelt belső imperialista kémek likvidálásával igyekeztek koholt vádakkal példát statuálni. Nyugaton akkor erősödött meg a szovjet kémek tevékenységében való hit, amikor 1948-ban kiderült, hogy a Franklin D. Roosevelt elnököt az 1945-ös jaltai amerikai–brit–szovjet találkozóra elkísérő egyik tisztviselő kémkedett a szovjeteknek. Ebben a radikális jobboldal a kommunista beszivárgás sikerességének a bizonyítékát látta. Ezt követően drasztikusabb ítéletek születtek, míg végül a Rosenberg házaspárt 1953-ban atomtitkok kiszivárogtatásának vádjával kivégezték.

Ebben a hangulati klímában hirdette meg harcát Joseph McCarthy republikánus szenátor a rejtőzködő kommunisták felderítésére és ártalmatlanítására. Ez a küzdelem egyre inkább magán viselve a paranoia és a boszorkányüldözés jegyeit. A mccarthyzmus elérte a korábban a kommunistákkal szimpatizáló Oppenheimert is. William Borden, az USA Kongresszus Közös Atomenergia Bizottságának korábbi hivatalvezetője 1953 novemberében levelet írt az FBI-hoz, amelyben Oppenheimert megvádolta. Aki eközben ellenezte a hidrogénbomba kifejlesztését, amit Borden azzal magyarázott, hogy a tudós Moszkva érdekét követi.

Felállítottak egy háromtagú bizottságot, akik a meghallgatásokat vezették. Ennek során a legtöbb gyanúsítás a tudós korábbi kommunista kapcsolataira alapozódott, továbbá pedig a hidrogénbomba ellenzését nevezték meg. Lewis Strauss, a botcsinálta „atompolitikus” mindent elkövetett, hogy Oppenheimer biztonsági engedélyét visszavonják. Megkoreografálta az eljárást, és a bizottság tagjait is maga választotta ki.

Az eljárásban Teller Ede kétértelmű tanúvallomása váltotta ki a legnagyobb visszhangot. A mondatai sokáig megosztották Amerika tudóstársadalmát, és az országot is. Bár a tekintélyes tanúk közül csak Teller vallott Oppenheimer ellen, ezzel elérték, hogy a vizsgálóbizottság 2:1 arányban a biztonsági engedélye megvonása mellett döntött.

Az Atomenergia Bizottság ügyésze, Roger Robb közvetlenül a tanúvallomás előtt tájékoztatta Tellert arról, hogy Oppenheimer a háború alatt eltitkolta a barátja, Haakon Chevalier arra irányuló érdeklődését, hogy közvetítőkön keresztül hajlandó lenne-e átadni katonai információkat a szovjeteknek. Az ismeretek szerint ezt Oppenheimer visszautasította, de a barátja miatt az esetet sokáig titkolta az amerikai hatóságok előtt. Teller Ede később elismerte, hogy az ügyész ezzel befolyásolta az ezt követő tanúvallomását.

Az atombomba létrehozását követően Oppenheimer belátta, micsoda halálos erőt hoztak létre. A hinduk szent könyvét idézve: „Én lettem a halál, a világok pusztítója”. A japán kapituláció után a hozzá tartozó kísérleteket leállíttatta, és a bombafejlesztés nyilvános ellenzőjévé vált. 1945. november 2-án, a Los Alamos-i bázison tartott búcsúbeszédében kollégáinak azt üzente, hogy a kutatók többé nem vonhatják ki magukat a felfedezéseik következményei alól.

 

5. Az atomfizika, magfizika és korszakaik nagyvonalakban [3]

Az atomfizika a fizika egyik alapvető ága, amely az anyag atomos szerkezetével, annak törvényszerűségeivel, a makroszkopikus anyagjellemzők mikroszkopikus magyarázataival foglalkozik.

Az atomfizika elsődleges témája az anyag építőköveinek, az atomoknak a leírása. Elméleteivel ezek felépítését és elektronszerkezetének energiaállapotait magyarázza. Bár nem elsődleges célja az atomi kölcsönhatások leírása, fontos alapul szolgál az atomi kötéseket tárgyaló molekulafizika és a tömbi anyag jellemzőit leíró szilárdtestfizika számára. Azonban az izolált atomok modelljeinek vannak közvetlenül észlelhető következményei is, például jól jellemzik a gázok vonalas színképvonalait, a fényelektromos jelenséget stb. Az elektronhéjak jellemzésével lehetőséget ad a fény és az anyag kölcsönhatásainak megértésére, a szerkezetre vonatkozó modellek pedig például a szóráskísérletek, például a Compton- és a Thomson-szórás magyarázatára születtek.

Az atomfizika szoros kapcsolatban áll többek között a kémiával, az anyagtudománnyal, a szilárdtestfizikával, elméleteit a kvantummechanika posztulátumaira alapozza. Elméletei, illetve kísérleti módszerei összefüggenek a molekulafizikáéival. Az atomfizika továbbá kapcsolatban áll az optikával, mivel egyrészt magyarázza annak sok fontos alapjelenségét, továbbá az optika fontos kísérleti eszközöket biztosít az anyag szerkezetének megismerésére.

A magfizika az atommag felépítésével és viselkedésével foglalkozik. A következő témakörök tartoznak ide: erős kölcsönhatás, radioaktivitás, atommag modellek, maghasadás, magfúzió, magreakciók.

Bár sok atomfizikai szakkönyvben közölnek kitekintésszerű magfizikai bevezetőt, az atomfizika tárgyköréhez nem tartozik szorosan az atommagok jellemzése. Annak módszerei, modelljei, témái az atomfizikáéitól eltérnek.

Megjegyzendő, hogy egyes magfizikával kapcsolatos szakkifejezések magyar köznyelvben élő változata is utal nevében az atomfizikára, mely félreértéshez vezethet. Ilyen kifejezés például a nukleáris fegyverre az atombomba, de például a szaknyelvben is atomerőműnek nevezik a maghasadáson alapuló energiatermelő létesítményt, atomreaktornak pedig ezen létesítmény fő elemét, továbbá sok magfizikusra a köznyelvben atomfizikusként hivatkoznak.

Az atomfizikai elméleteket lehet klasszikus és modern korszakokra osztani. Dióhéjban az alábbi fő fejlődésvonalat lehet felvázolni:

A klasszikus atomfizika alapvetően az atomok anyagi jellegéből indult ki, az ókori atomelemélettől kezdve, a különböző a Thomson által, majd Rutherford által leírt atommodellel továbbfejlesztve, amelyek tovább strukturálták az atom anyagi felépítését.

A modern atomfizika a értelmezésébe bevont hullámelméletek alkalmazásával fejlődött ki. Ehhez szükséges volt a fizika területén a relativitáselmélet kidolgozása, amely az atomokon belüli mikrovilágra vonatkozó kvantumelmélet megszületéséhez vezetett. A modern atommodellek sorában a Bohr modellét követte a  Sommerfeld-féle modell, majd a de Broglie-hipotézis.

A de Broglie-féle modell továbbfejlesztésére irányuló törekvések 1926-ban értek célba. Ekkor jelent meg Schrödinger új, hullámmechanikai alapvetéseiről szóló tanulmánya és Heisenberg mátrix mechanikai elmélete. Sokan úgy gondolják, hogy e két rendszer egyesítése hozta létre a kvantummechanikát mint tudományágat.

 

6. Manhattan projekt [3]

1934-ben Londonban, a Royal Societyben Rutherford előadásában az atommag hatalmas energiájáról beszélt, de kijelentette, hogy az atomenergia gyakorlati felhasználása lehetetlen, mert a folyamatot a Földön nem lehet létrehozni. Szilárd Leó 1934-ben és 1936-ban két szabadalmat jelentett be a Brit Admiralitásnak. Egy nyilvánosat, melyben homályosan utalt az energiatárolásra és egy titkosat, amely egy bomba elvét írta le, azonban azt nem tudta, melyik elem képes ilyen láncreakciót létrehozni.

A maghasadást 1938 decemberben fedezte fel Otto Hahn és Fritz Strassman. Az eredményt először 1939 januárjában Lise Meitner és Otto Frisch értelmezte elméletileg és magfizikai szempontból. Azt találták, hogy neutronsugárzás hatására az uránatom magja két közepes méretű magra esik szét, miközben energia szabadul fel.  A folyamat energiafelszabadulási része azonnal elméleti lehetőségként vetette fel, hogy az elméleti alapokon egy pusztító fegyver hozható létre, amelynek hatóereje messze, nagyságrendekkel haladja meg a létező és ismert robbanószerek hatóerejét. A világháborús készülődések hátterében a tudósok előtt megjelent a láncreakció és az atomfegyver elvi lehetősége.

A maghasadás felfedezését felhasználva a német nukleáris kutatások előrehaladott állapotba kerültek. Az Egyesült Államokban dolgozó tudósok is felmérték a német atomfegyver lehetőségének veszélyét, és a egyeztetéseik és kölcsönös meggyőzéseik hatására arra jutottak, megnyerik az ügynek Albert Einsteint is, hogy pénzügyi támogatást kapjanak a kormánytól a kutatás teljes költségének finanszírozására. Megszületett az Einstein–Szilárd-levél levél, amelyet bár Albert Einstein küldött aláírásával 1939. augusztus 2-án Franklin D. Roosevelt elnöknek, de amelynek nagy részét Szilárd Leó fogalmazta Teller Ede és Wigner Jenő Amerikában dolgozó emigrált magyar fizikus kutatótársaival együtt. A levél arra a valószínűségre hívta fel Roosevelt elnök figyelmét, hogy a nemzetiszocialista Németország egy saját nemzeti nukleárisenergia-tervbe kezdett, amely az atommaghasadás segítségével atombomba előállításához vezethet. Azt javasolta az elnöknek, hogy az Egyesült Államok is készüljön fel egy ilyen feladat végrehajtására. Ezt a levelet tartják a Manhattan projekt kezdőpontjának, amely  az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Kanada közös kutatás-fejlesztési vállalkozása volt az atomfegyver kifejlesztésére.

Roosevelt elnök megértette a hozzá intézett levélben foglaltak jelentőségét, és az államapparátust megbízta a hasadó anyagokon alapuló technika kidolgozásával. Az elnöki intézkedésre megalakult az Urán Tanácsadó Bizottság, majd Tudományos Kutatási és Fejlesztési Iroda S–1 Szekciójává alakult át, és ez a testület biztosította a politikai felügyeletet. A feladat gyakorlati elvégzését a hadsereg Műszaki szolgálatára bízták, amely Manhattanben alapított egy főhadiszállást. Emiatt a projekt munkaneve a Manhattan projekt lett (bár először volt hivatalos fedőneve, később ez a megnevezés vált elterjedté széles körben).

A projekt parancsnokának először James Creel Marshall ezredest jelölték, ám röviddel később 1942. szeptember 17-én a feladatot Leslie Richard  Groves ezredesre (majd tábornokra) bízták. A helyettese Kenneth David Nichols ezredes lett. Groves 1942. október 19-én felkérte Robert Julius Oppenheimert, hogy civilként irányítsa a projekt tudományos kutatásait és az azon alapuló műszaki és fegyverfejlesztéseket. Oppenheimer számos neves amerikai tudós mellett magyar, olasz és más egyéb származású fizikust választott ki a projektben való részvételre.

A projekt kezdetén Roosevelt elnök határozatára az USA bevonta Nagy-Britanniát és Kanadát a tevékenységekbe. Nagy-Britannia elsősorban a saját atomprogramjának eredményeinek, illetve emberállományának átengedésével segítette a Manhattan tervet, míg Kanada elsősorban uránérccel. Az idők során népes brit tudóscsoport érkezett a különböző kutatási helyszínekre, majd később, a háborút követően ebből nőtt ki a brit atomprogram és a brit atomfegyver kifejlesztése is.

Groves tábornok és stábja rendkívül szerteágazó feladatot kapott. Emellett biztosítaniuk kellett, hogy az egyetlen a természetben előforduló és akkoriban elérhető anyagból, az uránból megfelelő készletek álljanak rendelkezésre bomba alapanyagként.  Ezt Belga Kongóból és Kanadából szerezte be. A plutónium előállítására először Oak Ridge-ben egy grafitmoderátoros kísérleti reaktort építettek, majd Hanfordban egy új, önálló, több atomreaktort magába foglaló erőművet hoztak létre.

A projekt szellemi központját, ahol az elméleti munka és a kísérleti fegyverek elkészítése zajlott – Robert Oppenheimer javaslatára – a távoli új-mexikói sivatagi Los Alamosba telepítették. A tudományos munka és a helyszínre érkezett tudósok elhelyezését irányzó építkezések és fejlesztések versenyt futottak egymással. A távoli helyszínen a folyamatosan növekvő létszámú tudós kétféle bombát is kifejlesztett, a Little Boy nevű, ún. ágyúcső kialakítású uránbombát, valamint a Fat Man nevű implóziós-szerkezetű plutóniumbombát. A zsákutcát jelentő, a Thin Man ágyúcső típusú plutóniumbomba fejlesztését leállították. Los Alamos lett a helyszíne 1945. július 16-án az elkészült fegyver (kódneve: „The gadget” – „A szerkentyű”) kipróbálásának is. A kísérlet a Trinity (Szentháromság) nevet kapta. Harry Spencer Truman utasítására 1945. augusztus 6-án az amerikai hadsereg bombázói ledobták Hirosimára a Little Boy-t, augusztus 9-én pedig Nagaszakira a Fat Man-t.

A Manhattan terv a legnagyobb titoktartást igénylő fegyverfejlesztési projekt volt a második világháború során és annak ellenére, hogy százezres nagyságrendű ember dolgozott rajta, lényegében sikerült megtartani a titkot egészen az atombombák bevetéséig. Figyelmeztetések is voltak érvényben, miszerint a projekttel kapcsolatos titoksértésért 10 év börtön és 10 000 dollár büntetés jár. De közrejátszott az ügyben az is, hogy a munkások kevés tájékoztatást kaptak arról, valójában mit csinálnak, egyszerűen ültek egy betonfal előtt, aminek a háta mögött egy reaktor működött és a betanítottak szerint „figyelték a műszereket és nyomkodták a kapcsolókat, hogy a fal mögött valamilyen titokzatos dolog játszódjon le”.

Minden biztonsági intézkedés ellenére azonban a szovjeteknek mégis sikerült áttörniük a titoktartás falán. A legsikeresebb szovjet kém a német származású Klaus Fuchs volt, aki a brit tudóscsoport egy tagjaként érkezett Los Alamosba és aki az izotópszétválasztáson – azon belül is a gázdiffúziós eljáráson – illetve a plutónium implóziós technikáján dolgozott időrendben előbb Angliában, majd ugyanígy Los Alamosban is. Fuchs így értékes tudással bírt mind a bombakészítéshez szükséges hasadóanyagok előállításáról, mind az implóziós bomba működéséről, még ha persze nem is bírt a teljes információval.

A háború után  a legnagyobb probléma a Los Alamos-i csapat kezelése lett. A feladat elvégzését követően valóságos elvándorlás indult el a tehetségek tekintetében Los Alamosból – bár sokan maradtak is –, ugyanakkor maradt feladat bőven. Mivel az első fegyverek óriásiak és bonyolultak voltak, nagy szükség volt az egyszerűsítésükre, biztonságosabbá tételükre és megbízhatóságuk javítására. Emellett nagy szükség volt az implóziós technikának az uránra való átültetésére, mivel a hanfordi leállás miatt hirtelen az USA szűkében lett a plutóniumnak. Ezek mellett a feladatok mellett azonban óriási bizonytalanság sújtotta a labort a jövőt illetően, így nehéz volt az embereket megtartani. Még Robert Oppenheimer is visszatért a Kaliforniai Egyetemre a régi munkájához (helyére Groves tábornok Norris Bradburryt jelölte, aki aztán 25 évig töltötte be a posztot).

A nukleáris program folyamatos felügyeletéről szóló hosszas vita után, megszületett az 1946-os Atomenergia törvény, amely életre hívta az Egyesült Államok Atomenergia Tanácsát is. Ez egyben átvette funkciókat és az eszközöket a Manhattan Projekttől, lényegében bezárva, megszüntetve azt.

A Manhattan Projekt további vívmánya a projektmenedzsmentre alkalmazott, később PERT (Project/Program Evaluation and Review Technique – Projekt/Program kiértékelési és felülvizsgálati technika)  modellnek nevezett projektirányítás volt. A cél adott volt, de a határidő nem körülhatárolt (a náci Németország tudósainak megelőzése). Az emberi és anyagi erőforrások a projekt előrehaladtával növekedtek. Egyre több projekt elemet kellett integrálni a tevékenység végrehajtása alá. Irányítani és akár korlátozni kellett az emberek személyes ambícióit, de egyidejűleg fenntartani a projekt problémáinak megoldása iránti érdeklődésüket. A minőség fenntartását maga a tudományos vezető biztosította, amelyhez felhasználta a csapat szellemi kapacitását is. Mindeközben az információáramlást a fokozott titkosság korlátozta.  A kommunikációs menedzsment pedig a tudományos és katonai terület közötti egyensúlyozást tette szükségessé, hiszen egyik terület sem működhetett a másik nélkül. A kockázatkezelés részeként problémák esetén folyamatosan tartaléktervek kidolgozása vált szükségessé.

A projekt sikeres végrehajtása végső soron igazolta a projektirányítás megfelelőségét, és mintájává vált ilyen jelentős munkák végrehajtásának.

 

7. A filmben szereplő személyek [3]

Julius Robert Oppenheimer – https://hu.wikipedia.org/wiki/Robert_Oppenheimer

Leslie Richard Groves, tábornok – https://en.wikipedia.org/wiki/Leslie_Groves

Lewis Lichtenstein Strauss, admirális, politikus – https://en.wikipedia.org/wiki/Lewis_Strauss

Jean Frances Tatlock, pszichiáter – https://en.wikipedia.org/wiki/Jean_Tatlock

Katherine Vissering Oppenheimer, biológus-https://en.wikipedia.org/wiki/Katherine_Oppenheimer

David Lawrence Hill, atomfizikus – https://en.wikipedia.org/wiki/David_L._Hill

Teller Ede, atomfizikus – https://hu.wikipedia.org/wiki/Teller_Ede

Robert Serber, fizikus – https://en.wikipedia.org/wiki/Robert_Serber

Haakon Maurice Chevalier, akadémikus, író- https://en.wikipedia.org/wiki/Haakon_Chevalier

Ernest Orlando Lawrence, Nobel-díjas fizikus-https://hu.wikipedia.org/wiki/Ernest_Lawrence

Niels Henrik David Bohr, Nobel-díjas fizikus- https://hu.wikipedia.org/wiki/Niels_Bohr

Kenneth David Nichols, építő mérnök, tábornok-https://en.wikipedia.org/wiki/Kenneth_Nichols

Frank Friedman Oppenheimer, fizikus – https://en.wikipedia.org/wiki/Frank_Oppenheimer

Isidor Isaac Rabi, Nobel-díjas fizikus- https://hu.wikipedia.org/wiki/Isidor_Isaac_Rabi

Vannevar Bush, villamos mérnök – https://en.wikipedia.org/wiki/Vannevar_Bush

Richard Phillips Feynman, fizikus – https://hu.wikipedia.org/wiki/Richard_Feynman

William Liscum Borden, ügyvéd – https://en.wikipedia.org/wiki/William_L._Borden

Roger Robb, ügyvéd – https://en.wikipedia.org/wiki/Roger_Robb

Kenneth Tompkins Bainbridge, fizikus – https://en.wikipedia.org/wiki/Kenneth_Bainbridge

Seth Henry Neddermeyer, fizikus – https://en.wikipedia.org/wiki/Seth_Neddermeyer

Luis Walter Alvarez, Nobel-díjas fizikus- https://hu.wikipedia.org/wiki/Luis_Walter_Alvarez

Gordon Gray, ügyvéd, politikus – https://en.wikipedia.org/wiki/Gordon_Gray_(politician)

Giovanni Rossi Lomanitz, fizikus – https://en.wikipedia.org/wiki/Giovanni_Rossi_Lomanitz

Patrick Blackett, Nobel-díjas fizikus – https://hu.wikipedia.org/wiki/Patrick_Blackett

Werner Karl Heisenberg, Nobel-díjas fizikus – https://hu.wikipedia.org/wiki/Werner_Heisenberg

Emil Julius Klaus Fuchs, fizikus – https://hu.wikipedia.org/wiki/Klaus_Fuchs

Donald Frederick Hornig, vegyész – https://en.wikipedia.org/wiki/Donald_Hornig

George Charles Eltenton, vegyész-fizikus – https://en.wikipedia.org/wiki/George_C._Eltenton

Enrico Fermi, Nobel-díjas fizikus – https://hu.wikipedia.org/wiki/Enrico_Fermi

Ruth Sherman Tolman, pszichológus – https://en.wikipedia.org/wiki/Ruth_Sherman_Tolman

Philip Morrison, fizikus – https://en.wikipedia.org/wiki/Philip_Morrison

Hans Albrecht Bethe, Nobel-díjas fizikus-https://hu.wikipedia.org/wiki/Hans_Albrecht_Bethe

George Bohdanovych Kistiakowsky, fizikus.vegyész – https://en.wikipedia.org/wiki/George_Kistiakowsky

Edward Uhler Condon, atomfizikus – https://en.wikipedia.org/wiki/Edward_Condon

Harry Spencer Truman, az Amerikai Egyesült Államok 33. elnöke – https://hu.wikipedia.org/wiki/Harry_S._Truman

Lilli Hornig, kémikus – https://hu.wikipedia.org/wiki/Lilli_Hornig

Boris Theodore Pash, katonatiszt – https://en.wikipedia.org/wiki/Boris_Pash

Albert Einstein, Nobel-díjas fizikus – https://hu.wikipedia.org/wiki/Albert_Einstein

Szilárd Leó, atomfizikus – https://hu.wikipedia.org/wiki/Szil%C3%A1rd_Le%C3%B3

Max Born, fizikus – https://hu.wikipedia.org/wiki/Max_Born

 

8. Oppenheimer élete a filmbeli történettel összeszőve [3]

1921-22-ben Julius Robert Oppenheimer a betegeskedése miatt Új-Mexikóba utazik. Rajongója lesz a lovaglásnak, valamint a kirándulásoknak a régió hegyeiben és fennsíkjain. Az élményei alapján később itt, Los Alamos-ban építteti fel az atomfegyvert kifejlesztő laboratóriumot is.  Találkozik Katherine Chaves Page-vel is, „egy vonzó huszonnyolc éves házas nővel”. A nő által megbabonázott Robert egész életében ragaszkodni fog hozzá. Valóban életében először érezte, hogy szeretik, csodálják és keresik. Ezzel a tapasztalattal tovább fogja fejleszteni szociális készségeit, hogy megszerezze a körülötte lévők csodálatát. Majd 1925-ben visszatérve itt kezd el pipázni, amely szokását egész életében megtartja, így hozzájárulva ezzel is az egészsége romlásához.

1922-től a Harvard Egyetemen tanul, majd 1926-ban úgy dönt, hogy Patrick Blackett fizikusnál tanul a cambridge-i Cavendish Laboratóriumban. Oppenheimer honvágytól és szorongástól szenved, és ügyetlen a laborban is. Oppenheimer csak késve ér oda Niels Bohr előadására Blackett miatt, ezért otthagy neki egy méreggel (kálium-cianiddal) befecskendezett almát, de másnap sikeresen elveszi és kidobja (ezt az esetet nem minden életrajzírója tekinti valóban megtörténtnek). Niels Bohrt eléggé lenyűgözi Oppenheimer intellektusa ahhoz, hogy azt javasolja neki, hogy inkább Németországban tanuljon elméleti fizikát, ahol Oppenheimer doktori fokozatot szerez Max Bornnál. Később találkozik Werner Heisenberg elméleti fizikussal egy svájci konferencián.

Oppenheimer 1929-ben visszatér az Egyesült Államokba, ahol szeretné elterjeszteni a kvantumfizikai kutatásokat, amelyet ott addig elhanyagoltak. Tanítani kezd a Kaliforniai Egyetemen, Berkeleyben és a Kaliforniai Technológiai Intézetben.

Oppenheimer eljár olyan rendezvényekre, ahol részt vesz adománygyűjtésben és pénzt küld különböző baloldali szervezeteknek, amelyek humanitárius célokat követnek. 1936-ban ilyen esemény során találkozik Jean Tatlockkal, az USA Kommunista Pártjának tagjával, akivel viszonyt tart fenn. Eredetiben olvassa Marx Tőkéjét, de ő maga nem szimpatizál a kommunista eszmékkel. Néhány év szemlélődés után Oppenheimer úgy ítéli meg, hogy a Szovjetunióban alkalmazott szocialista modell illúzió, amely egy totalitárius rendszer bevezetését szolgálja. Eközben testvére, Frank feleségül veszi a Kommunista Párt kanadai tagját, majd később a párt tagja lesz. 1939-ben Oppenheimer megismerkedik leendő feleségével, Katherine „Kitty” Puening Harrisonnal, aki biológus, valamint korábban a kommunista párt tagja.  A párt tagjaival lévő kapcsolatai miatt 1941-ben aktát (amely zárásakor 7.000 oldalra hízik) nyit Robertről az FBI.

1937-ben összebarátkozott Haakon Chevalier-rel, a Berkeley francia irodalom professzorával. Ez év végén Oppenheimer csatlakozott a tanárok szakszervezetéhez, amelyhez Chevalier is tartozott, hogy így közreműködjön a tanárok jogainak védelmében.

1939-ben érkezik a hihetetlennek tartott hír a náci Németországból, ahol urán atommagot hasítottak. Eleinte Oppenheimer elutasítja Hahn és Strassmann felfedezését. A kollégák előtt megpróbálja matematikailag demonstrálni, hogy hiba van benne. Másnap Luis Walter Alvarez a jelenlétében reprodukálja az élményt. Kevesebb, mint negyedóra múlva beismeri, hogy a reakció valós, és szinte azonnal előrevetíti, hogy az ily módon hasított magok szabadon engedhetik a neutronokat, amelyek viszont így más magokat is hasíthatnak. Feltételezi, hogy ezek a hasadások energiát generálhatnak, vagy bombák készítésére használhatók fel.

1941. szeptemberben, Heisenberg meglátogatta Koppenhágában Niels Bohrt, hogy megvitassa az atombomba készítésének technikai nehézségeit. Bohr megrettenve a következményektől továbbította az információkat a brit titkosszolgálatoknak, amelyek viszont továbbadták az amerikaiaknak. Oppenheimer kénytelen gyorsan cselekedni, számba véve a már elért eredményeket, mert tudja, hogy a nácik három évvel ezelőtt már megkezdték programjukat. 1942. júliustól több Berkeley-i fizikussal egyeztetéseket tart, amelyek során Teller megemlíti a magfúzió megindításának lehetőségét atomrobbanás segítségével, amely még erősebb bombák gyártását tenné lehetővé.

1942. augusztusában a csoport arra a következtetésre jut, hogy az atombomba kifejlesztésének egyetlen fő elméleti akadálya a láncreakció létrehozásának nehézsége. Egy ilyen robbanószerkezet fejlesztése nagyon összetett, és Oppenheimer úgy véli, hogy a kutatási erőfeszítéseket egy központi laboratóriumban kell összegyűjteni, ahol a szakemberek szabadon beszélhetnek, ahol az elmélet gazdagítja a kísérletezést és fordítva. Oppenheimer rendszeresen utazik Berkeley és Chicago között, hogy híreket adjon és megismerje a különböző laboratóriumok eredményeit.

Az amerikai közigazgatás ugyanakkor követeli, hogy a kutatás erőteljesebben haladjon tovább. Az amerikai hadsereg feladata az volt, hogy részt vegyen egy atombomba létrehozásában is, elsősorban egy mérnöki részleg megalapításával, amelyet „Manhattan Project” névre keresztelnek. Ennek irányításával Leslie Richard Groves amerikai ezredest (1942 szeptemberétől tábornok) bízzak meg, aki meggyőződve arról, hogy a bombán való munkát azonnal meg kell kezdeni, anélkül, hogy megvárnák a láncreakció kísérleti sikerét vagy a hasadóanyagok gyártásának megkezdését, 1942. októberben találkozott Oppenheimerrel Berkeley-ben. Oppenheimer instruálására vállalta, hogy a korábbról a tudós által ismert új-mexikói területen létrehoz egy központi laboratóriumot. Időközben az Enrico Fermi által, Szilárd Leó közreműködésével létrehozott chicagói atommáglya igazolta a szabályozott nukleáris láncreakció megvalósíthatóságát.

Bár a tudósok csak Nobel-díjas tudóst tartanak megfelelőnek a posztra, 1943. februárban Groves mégis Oppenheimert kéri fel a Manhattan Projekt tudományos igazgatójának az atombomba kifejlesztésére. Oppenheimert, aki zsidó származású, különösen az motiválja, hogy a nácik esetlegesen befejezik nukleáris fegyverprogramjukat Heisenberg vezetésével. Oppenheimer egy tudományos csapatot állít össze (köztük van például Teller Ede és Isidor Isaac Rabi). Groves az új-mexikói Los Alamosban zárt telepet épít a kutatóknak és családjuknak. Oppenheimer együttműködik Enrico Fermi és David L. Hill tudósokkal. Ahogy a munka folytatódik, Oppenheimer tudomást szerez Jean Tatlock öngyilkosságáról, amelyért önmagát hibáztatja. Felesége nem képes kezelni a mindent átható feszültséget, túl sokat iszik, és nem hajlandó szolgálni a hivatalos fogadások háziasszonyaként. A második gyermeküket 1944. decemberben hozza világra, amely enyhíti a pár feszültségeit.

Miután Németország 1945. májusban megadja magát, a projekt egyes tudósai megkérdőjelezik a bomba jelentőségét, míg Oppenheimer úgy véli, hogy a használata gyorsan véget vet a csendes-óceáni háborúnak, megmentve amerikai katonák életét. Tájékoztatja Groves-t, hogy ő és Albert Einstein megvitatták azt a lehetőséget, hogy egy atomrobbanás légköri láncreakciót válthat ki, amely elpusztíthatja a világot, bár ennek esélye közel nulla (ennél többet nem tudnak megállapítani elméleti síkon). Oppenheimerék sikerrel végrehajtják a kísérleti atomrobbantást, a Szentháromság-tesztet. Truman elnök elrendeli Hirosima és Nagaszaki lebombázását, ez Japánt megadásra kényszeríti. Oppenheimer az „atombomba atyjaként” válik ismertté, de a hatalmas pusztítás és a rengeteg áldozat gondolata folyamatosan kísérti. Sikertelenül sürgeti Trumant, hogy korlátozza a további atomfegyver-fejlesztést, aki ezt követően kitiltja a Fehér házból.

Az Egyesült Államok Atomenergia-bizottságának tanácsadójaként Oppenheimer a további nukleáris kutatások, különösen a Teller Ede által javasolt hidrogénbomba ellen szólal fel. Oppenheimer álláspontja vita tárgyává válik a Szovjetunióval vívott feszült hidegháború közepette. Lewis Strauss, az AEC elnöke megneheztel Oppenheimerre, mert az megalázta őt egy norvég izotóp szállítással kapcsolatos vitában, illetve Strauss úgy hiszi, hogy Oppenheimer ellene fordította a tudósokat, Einsteinnel kezdve egy tóparti beszélgetés során.

Strauss kihasználja Oppenheimer kommunista párttagokkal való korábbi kapcsolatait, és céltudatos stratégiát követve eléri, hogy megszüntessék a tudós biztonsági engedélyét. Annak ellenére, hogy tanúskodnak a védelmében, Oppenheimer engedélyét visszavonják, így kegyvesztetté válik és megfosztják politikai befolyásától. A meghallgatáson Teller Ede ellene vall. Strauss későbbi szenátusi meghallgatásán, amelyen kereskedelmi miniszteri jelöléséről szavaznak, David Lawrence Hill tanúskodik Strauss személyes indítékairól Oppenheimer bukásának megtervezésében. Az amerikai szenátus ez alapján Strauss jelölése ellen szavaz.

A film végén kiderül miről beszélt valójában Einstein és Oppenheimer a tóparton. Ennek során  Oppenheimer felfedi aggályait Einsteinnek a nukleáris fegyverekről, amelyek akár az emberiség pusztulásához vezethetnek. Vagyis Strauss egy olyan vélt sérelemért állt bosszút Oppenheimeren, amelyet az el sem követett.

 

9. Referenciák 

1. Bird, ; Sherwin, M. J. (2006) American Prometheus – The Triumph and Tragedy of J. Robert Oppenheimer. 784 p. ISBN: 0375726268.
2. Borbás B. (2023) Oppenheimerből lett főhős, pedig az oroszok birodalmát Teller mániája döntötte össze. 10 p. https://www.valaszonline.hu/2023/07/25/oppenheimer-teller-valosag-fikcio-film/ [2023.11.25.]
3. Wikipédia szócikkek a témabeli címek alatt – Az információk jelentős része az internet szabad enciklopédiájában, a Wikipédián elérhető. Az alkalmazásuk során éltem az ésszerű átdolgozásuk és összekapcsolásuk eszközével.