Mórocz Imre
- Bevezetés
A katonai célú fejlesztések mindig is a technikai kutatás legfontosabb gyorsító tényezőiként léptek fel. Egy olyan jelentős kiterjedésű háború során, mint amilyen a 2. világháború volt, ez még inkább így volt. Nem véletlen, hogy a fizikában még az 1. világháború előtt tett korszakindító felfedezések a következő nagy háború árnyékában gyorsultak fel: az atommaghasadás közvetlenül a háború előtti, 1938-as, felfedezését követően a politika igényére a tudósok nagyobb erőfeszítéseket tettek az atomfegyverek kidolgozására, mint a békés célú energiafejlesztésre.
Az atombomba, majd a hidrogénbomba kifejlesztése azonban nemcsak a technikai fejlődés által lehetővé vált új fegyver megalkotását jelentette, hanem az emberiség által létrehozott olyan elrettentő eszközt, amellyel immáron képessé vált önmaga és az egész bolygó elpusztítására.
Az „atombomba atyjaként” elhíresült Julius Robert Oppenheimer által előre látott atomfegyverkezési verseny, és ezáltal a mindent megsemmisíteni képes nukleáris fenyegetettség mára a mindennapjaink részévé vált. Immáron olyan háború zajlik a közvetlen környezetünkben, ahol az egyik fél a céljai eléréséhez elképzelhetőnek tartja e szörnyű fegyver alkalmazását.
Időszerű volt tehát ismét átgondolni, hogy milyen módon került az emberiség kezébe ez a korábban csak istenek és a természet által birtokolt erő.
Az alábbi cikkben sok témát érintek, amelyeket csak dióhéjban tudok kifejteni e műnem korlátjai miatt. Egy-egy adott témában elmélyülésre vágyó olvasóknak javaslom, hogy bátran keressék fel az érintett területek irodalmát. E cikket a tudomány és történelem iránti érdeklődés felkeltésére szánom, remélem eléri célját!
- A film alapjául szolgáló könyv [1]
A 2023-ban a filmvászonra került Christopher Nolan által rendezett „Oppenheimer” film Kai Bird és Martin J. Sherwin eredeti nyelven „Amerikai Prométheusz” című, 2006-ban kiadott könyvén [1] alakul. E cím azt párhuzamot emeli ki, hogy miként a mitológia szerint a tüzet Prométheusz lopta el az istenektől és adta oda az embereknek, éppúgy Oppenheimer volt az, aki 1945-ben ennek a még magasabb szinten pusztító energiának a birtokosává tette az emberi fajt, mintegy ellopva a fizikán alapuló természettől, amely eddig rejtelmesen magába zárta.
- A rendező és a filmje [3]
Christopher Nolan londoni születésű, de az USA-ban forgató rendező. Sok sikeres film (https://hu.wikipedia.org/wiki/Christopher_Nolan_(filmrendez%C5%91)) rendezője, és mint más ismert rendező, saját stílussal rendelkezik: mély morális kérdéseket felvető történeteiben elkerüli az egyszerű válaszokat, ahogy minden szereplőjének megvan a maga igazsága, amik közül mi választhatjuk ki, hogy melyikkel akarunk azonosulni. Filmjei mondanivalóját a tér és idő közötti ugrásokkal erősíti fel.
Az Oppenheimerről szóló filmben 3 idősíkban párhuzamosan zajlik a történet. 2 idősíkban mutatja a főszereplő életét: a múltban történteket időben váltogatva mutatja az Atomenergia-bizottsági meghallgatáson lezajlott „tárgyalással”. Ezzel szembeállítja a főszereplő által megélt eseményeket a meghallgatáson elhangzottakkal. Harmadik idősíkként, mintegy bekeretezve a történetet, belép Strauss későbbi szenátusi meghallgatása a miniszteri jelöléséről, az eljárás során mintegy rehabilitálva Oppenheimert a korábbi koholt vádak alól.
A film és az alapjául szolgáló könyv az atombomba létrehozását és az azt létrehozó személyeket irányító Oppenheimer tudományos- és magánéletét állítja a központba. A tudományos és személyes fejlődését, ahogy fiatalon szívta magába az ismereteket (nemcsak matematikából, kémiából és fizikából, de az univerzumban születő fekete lyukakról is, sőt eredetiben olvasott irodalmat is: francia, német, görög, latin, holland, szanszkrit nyelven). Nyitottan tekintett a más tudósok által ismertetett fizikai folyamatok csodálatos világára. Ahol sokkal otthonosabban mozgott, mint abban a politikai közegben, amelybe a nagy hatást kiváltó karrierje okán belecsöppent. És ahogy Prométheuszt Zeusz azzal büntette, hogy sziklához láncoltatta, ahol egy sas mindennap a máját marcangolta, úgy az 50-es évekbeli hidegháborús amerikai politika Oppenheimert egy általa megsértett intrikus, Lewis Lichtenstein Strauss, útján bürokratikus módon lehetetlenítette el, mintegy élve meghurcolva.
A film képi világa lenyűgöző, amely nemcsak a robbanásokban, a főszereplő látomásaiban vagy tájak megmutatásában merül ki. Érezhető, hogy a főszereplő minden érzéstől elzárkózik – ugyanakkor érzékelhetjük a rezdüléseit, a képzeletében zajló folyamatokat közvetlen közelről, mintegy belépve a gondolataiba. Oppenheimer magánya nagy erővel jelenik meg a képkockákon. A felvételek miatt a néző láthatatlan, mégis aktív jelenlévőként érzékeli a feszültséget a zárt körű megbeszéléseken, legyen az politikai utalásokkal teli párbeszéd vagy akár magánbeszélgetés.
- Kortörténet [2]
A 2. világháborús győztesek szövetsége a győzelmet követően azonnal szembenállásba fordult, amelynek alapvető oka a két világrend eltérő társadalom szemlélete volt. Az USA az 1945-ben létrehozott és alkalmazott atombombái ismeretében, továbbá, hogy kevesebb kárral úszta meg a világégést, biztos volt a katonai fölényében. A háborúban vesztes meghatározó államok (Németország, Japán) területének nagy részét uralta, és maga mellé állította az újonnan formálódó demokráciákat. A Szovjetuniónak viszont újra kellett építeni az országát, regenerálnia a hatalmas emberi veszteségeit. Ezt csak részben kompenzálta, hogy megkapta a jogot az általa elfoglalt közép-európai országok saját eszmei képére történő formálására.
1949. augusztus 29-én felrobbantották az első szovjet atombombát, majd 1953-ban az első hidrogénbombát is. Ez megijesztette a nyugati szövetségeseket, akik növelték a háborús készülődést. Az Egyesült Államokban hisztérikusan keresték a belső ellenséget, akik kiszolgáltatták az atomtitkot a keleti rivális hatalomnak. Ez az a korra jellemző folyamatba illett, hiszen ugyanekkor a szovjet blokkban is először a képzelt belső imperialista kémek likvidálásával igyekeztek koholt vádakkal példát statuálni. Nyugaton akkor erősödött meg a szovjet kémek tevékenységében való hit, amikor 1948-ban kiderült, hogy a Franklin D. Roosevelt elnököt az 1945-ös jaltai amerikai–brit–szovjet találkozóra elkísérő egyik tisztviselő kémkedett a szovjeteknek. Ebben a radikális jobboldal a kommunista beszivárgás sikerességének a bizonyítékát látta. Ezt követően drasztikusabb ítéletek születtek, míg végül a Rosenberg házaspárt 1953-ban atomtitkok kiszivárogtatásának vádjával kivégezték.
Ebben a hangulati klímában hirdette meg harcát Joseph McCarthy republikánus szenátor a rejtőzködő kommunisták felderítésére és ártalmatlanítására. Ez a küzdelem egyre inkább magán viselve a paranoia és a boszorkányüldözés jegyeit. A mccarthyzmus elérte a korábban a kommunistákkal szimpatizáló Oppenheimert is. William Borden, az USA Kongresszus Közös Atomenergia Bizottságának korábbi hivatalvezetője 1953 novemberében levelet írt az FBI-hoz, amelyben Oppenheimert megvádolta. Aki eközben ellenezte a hidrogénbomba kifejlesztését, amit Borden azzal magyarázott, hogy a tudós Moszkva érdekét követi.
Felállítottak egy háromtagú bizottságot, akik a meghallgatásokat vezették. Ennek során a legtöbb gyanúsítás a tudós korábbi kommunista kapcsolataira alapozódott, továbbá pedig a hidrogénbomba ellenzését nevezték meg. Lewis Strauss, a botcsinálta „atompolitikus” mindent elkövetett, hogy Oppenheimer biztonsági engedélyét visszavonják. Megkoreografálta az eljárást, és a bizottság tagjait is maga választotta ki.
Az eljárásban Teller Ede kétértelmű tanúvallomása váltotta ki a legnagyobb visszhangot. A mondatai sokáig megosztották Amerika tudóstársadalmát, és az országot is. Bár a tekintélyes tanúk közül csak Teller vallott Oppenheimer ellen, ezzel elérték, hogy a vizsgálóbizottság 2:1 arányban a biztonsági engedélye megvonása mellett döntött.
Az Atomenergia Bizottság ügyésze, Roger Robb közvetlenül a tanúvallomás előtt tájékoztatta Tellert arról, hogy Oppenheimer a háború alatt eltitkolta a barátja, Haakon Chevalier arra irányuló érdeklődését, hogy közvetítőkön keresztül hajlandó lenne-e átadni katonai információkat a szovjeteknek. Az ismeretek szerint ezt Oppenheimer visszautasította, de a barátja miatt az esetet sokáig titkolta az amerikai hatóságok előtt. Teller Ede később elismerte, hogy az ügyész ezzel befolyásolta az ezt követő tanúvallomását.
Az atombomba létrehozását követően Oppenheimer belátta, micsoda halálos erőt hoztak létre. A hinduk szent könyvét idézve: „Én lettem a halál, a világok pusztítója”. A japán kapituláció után a hozzá tartozó kísérleteket leállíttatta, és a bombafejlesztés nyilvános ellenzőjévé vált. 1945. november 2-án, a Los Alamos-i bázison tartott búcsúbeszédében kollégáinak azt üzente, hogy a kutatók többé nem vonhatják ki magukat a felfedezéseik következményei alól.
- Az atomfizika, magfizika és korszakaik nagyvonalakban [3]
Az atomfizika a fizika egyik alapvető ága, amely az anyag atomos szerkezetével, annak törvényszerűségeivel, a makroszkopikus anyagjellemzők mikroszkopikus magyarázataival foglalkozik.
Az atomfizika elsődleges témája az anyag építőköveinek, az atomoknak a leírása. Elméleteivel ezek felépítését és elektronszerkezetének energiaállapotait magyarázza. Bár nem elsődleges célja az atomi kölcsönhatások leírása, fontos alapul szolgál az atomi kötéseket tárgyaló molekulafizika és a tömbi anyag jellemzőit leíró szilárdtestfizika számára. Azonban az izolált atomok modelljeinek vannak közvetlenül észlelhető következményei is, például jól jellemzik a gázok vonalas színképvonalait, a fényelektromos jelenséget stb. Az elektronhéjak jellemzésével lehetőséget ad a fény és az anyag kölcsönhatásainak megértésére, a szerkezetre vonatkozó modellek pedig például a szóráskísérletek, például a Compton- és a Thomson-szórás magyarázatára születtek.
Az atomfizika szoros kapcsolatban áll többek között a kémiával, az anyagtudománnyal, a szilárdtestfizikával, elméleteit a kvantummechanika posztulátumaira alapozza. Elméletei, illetve kísérleti módszerei összefüggenek a molekulafizikáéival. Az atomfizika továbbá kapcsolatban áll az optikával, mivel egyrészt magyarázza annak sok fontos alapjelenségét, továbbá az optika fontos kísérleti eszközöket biztosít az anyag szerkezetének megismerésére.
A magfizika az atommag felépítésével és viselkedésével foglalkozik. A következő témakörök tartoznak ide: erős kölcsönhatás, radioaktivitás, atommag modellek, maghasadás, magfúzió, magreakciók.
Bár sok atomfizikai szakkönyvben közölnek kitekintésszerű magfizikai bevezetőt, az atomfizika tárgyköréhez nem tartozik szorosan az atommagok jellemzése. Annak módszerei, modelljei, témái az atomfizikáéitól eltérnek.
Megjegyzendő, hogy egyes magfizikával kapcsolatos szakkifejezések magyar köznyelvben élő változata is utal nevében az atomfizikára, mely félreértéshez vezethet. Ilyen kifejezés például a nukleáris fegyverre az atombomba, de például a szaknyelvben is atomerőműnek nevezik a maghasadáson alapuló energiatermelő létesítményt, atomreaktornak pedig ezen létesítmény fő elemét, továbbá sok magfizikusra a köznyelvben atomfizikusként hivatkoznak.
Az atomfizikai elméleteket lehet klasszikus és modern korszakokra osztani. Dióhéjban az alábbi fő fejlődésvonalat lehet felvázolni:
A klasszikus atomfizika alapvetően az atomok anyagi jellegéből indult ki, az ókori atomelemélettől kezdve, a különböző a Thomson által, majd Rutherford által leírt atommodellel továbbfejlesztve, amelyek tovább strukturálták az atom anyagi felépítését.
A modern atomfizika a értelmezésébe bevont hullámelméletek alkalmazásával fejlődött ki. Ehhez szükséges volt a fizika területén a relativitáselmélet kidolgozása, amely az atomokon belüli mikrovilágra vonatkozó kvantumelmélet megszületéséhez vezetett. A modern atommodellek sorában a Bohr modellét követte a Sommerfeld-féle modell, majd a de Broglie-hipotézis.
A de Broglie-féle modell továbbfejlesztésére irányuló törekvések 1926-ban értek célba. Ekkor jelent meg Schrödinger új, hullámmechanikai alapvetéseiről szóló tanulmánya és Heisenberg mátrix mechanikai elmélete. Sokan úgy gondolják, hogy e két rendszer egyesítése hozta létre a kvantummechanikát mint tudományágat.
- Manhattan projekt [3]
1934-ben Londonban, a Royal Societyben Rutherford előadásában az atommag hatalmas energiájáról beszélt, de kijelentette, hogy az atomenergia gyakorlati felhasználása lehetetlen, mert a folyamatot a Földön nem lehet létrehozni. Szilárd Leó 1934-ben és 1936-ban két szabadalmat jelentett be a Brit Admiralitásnak. Egy nyilvánosat, melyben homályosan utalt az energiatárolásra és egy titkosat, amely egy bomba elvét írta le, azonban azt nem tudta, melyik elem képes ilyen láncreakciót létrehozni.
A maghasadást 1938 decemberben fedezte fel Otto Hahn és Fritz Strassman. Az eredményt először 1939 januárjában Lise Meitner és Otto Frisch értelmezte elméletileg és magfizikai szempontból. Azt találták, hogy neutronsugárzás hatására az uránatom magja két közepes méretű magra esik szét, miközben energia szabadul fel. A folyamat energiafelszabadulási része azonnal elméleti lehetőségként vetette fel, hogy az elméleti alapokon egy pusztító fegyver hozható létre, amelynek hatóereje messze, nagyságrendekkel haladja meg a létező és ismert robbanószerek hatóerejét. A világháborús készülődések hátterében a tudósok előtt megjelent a láncreakció és az atomfegyver elvi lehetősége.
A maghasadás felfedezését felhasználva a német nukleáris kutatások előrehaladott állapotba kerültek. Az Egyesült Államokban dolgozó tudósok is felmérték a német atomfegyver lehetőségének veszélyét, és a egyeztetéseik és kölcsönös meggyőzéseik hatására arra jutottak, megnyerik az ügynek Albert Einsteint is, hogy pénzügyi támogatást kapjanak a kormánytól a kutatás teljes költségének finanszírozására. Megszületett az Einstein–Szilárd-levél levél, amelyet bár Albert Einstein küldött aláírásával 1939. augusztus 2-án Franklin D. Roosevelt elnöknek, de amelynek nagy részét Szilárd Leó fogalmazta Teller Ede és Wigner Jenő Amerikában dolgozó emigrált magyar fizikus kutatótársaival együtt. A levél arra a valószínűségre hívta fel Roosevelt elnök figyelmét, hogy a nemzetiszocialista Németország egy saját nemzeti nukleárisenergia-tervbe kezdett, amely az atommaghasadás segítségével atombomba előállításához vezethet. Azt javasolta az elnöknek, hogy az Egyesült Államok is készüljön fel egy ilyen feladat végrehajtására. Ezt a levelet tartják a Manhattan projekt kezdőpontjának, amely az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Kanada közös kutatás-fejlesztési vállalkozása volt az atomfegyver kifejlesztésére.
Roosevelt elnök megértette a hozzá intézett levélben foglaltak jelentőségét, és az államapparátust megbízta a hasadó anyagokon alapuló technika kidolgozásával. Az elnöki intézkedésre megalakult az Urán Tanácsadó Bizottság, majd Tudományos Kutatási és Fejlesztési Iroda S–1 Szekciójává alakult át, és ez a testület biztosította a politikai felügyeletet. A feladat gyakorlati elvégzését a hadsereg Műszaki szolgálatára bízták, amely Manhattanben alapított egy főhadiszállást. Emiatt a projekt munkaneve a Manhattan projekt lett (bár először volt hivatalos fedőneve, később ez a megnevezés vált elterjedté széles körben).
A projekt parancsnokának először James Creel Marshall ezredest jelölték, ám röviddel később 1942. szeptember 17-én a feladatot Leslie Richard Groves ezredesre (majd tábornokra) bízták. A helyettese Kenneth David Nichols ezredes lett. Groves 1942. október 19-én felkérte Robert Julius Oppenheimert, hogy civilként irányítsa a projekt tudományos kutatásait és az azon alapuló műszaki és fegyverfejlesztéseket. Oppenheimer számos neves amerikai tudós mellett magyar, olasz és más egyéb származású fizikust választott ki a projektben való részvételre.
A projekt kezdetén Roosevelt elnök határozatára az USA bevonta Nagy-Britanniát és Kanadát a tevékenységekbe. Nagy-Britannia elsősorban a saját atomprogramjának eredményeinek, illetve emberállományának átengedésével segítette a Manhattan tervet, míg Kanada elsősorban uránérccel. Az idők során népes brit tudóscsoport érkezett a különböző kutatási helyszínekre, majd később, a háborút követően ebből nőtt ki a brit atomprogram és a brit atomfegyver kifejlesztése is.
Groves tábornok és stábja rendkívül szerteágazó feladatot kapott. Emellett biztosítaniuk kellett, hogy az egyetlen a természetben előforduló és akkoriban elérhető anyagból, az uránból megfelelő készletek álljanak rendelkezésre bomba alapanyagként. Ezt Belga Kongóból és Kanadából szerezte be. A plutónium előállítására először Oak Ridge-ben egy grafitmoderátoros kísérleti reaktort építettek, majd Hanfordban egy új, önálló, több atomreaktort magába foglaló erőművet hoztak létre.
A projekt szellemi központját, ahol az elméleti munka és a kísérleti fegyverek elkészítése zajlott – Robert Oppenheimer javaslatára – a távoli új-mexikói sivatagi Los Alamosba telepítették. A tudományos munka és a helyszínre érkezett tudósok elhelyezését irányzó építkezések és fejlesztések versenyt futottak egymással. A távoli helyszínen a folyamatosan növekvő létszámú tudós kétféle bombát is kifejlesztett, a Little Boy nevű, ún. ágyúcső kialakítású uránbombát, valamint a Fat Man nevű implóziós-szerkezetű plutóniumbombát. A zsákutcát jelentő, a Thin Man ágyúcső típusú plutóniumbomba fejlesztését leállították. Los Alamos lett a helyszíne 1945. július 16-án az elkészült fegyver (kódneve: „The gadget” – „A szerkentyű”) kipróbálásának is. A kísérlet a Trinity (Szentháromság) nevet kapta. Harry Spencer Truman utasítására 1945. augusztus 6-án az amerikai hadsereg bombázói ledobták Hirosimára a Little Boy-t, augusztus 9-én pedig Nagaszakira a Fat Man-t.
A Manhattan terv a legnagyobb titoktartást igénylő fegyverfejlesztési projekt volt a második világháború során és annak ellenére, hogy százezres nagyságrendű ember dolgozott rajta, lényegében sikerült megtartani a titkot egészen az atombombák bevetéséig. Figyelmeztetések is voltak érvényben, miszerint a projekttel kapcsolatos titoksértésért 10 év börtön és 10 000 dollár büntetés jár. De közrejátszott az ügyben az is, hogy a munkások kevés tájékoztatást kaptak arról, valójában mit csinálnak, egyszerűen ültek egy betonfal előtt, aminek a háta mögött egy reaktor működött és a betanítottak szerint „figyelték a műszereket és nyomkodták a kapcsolókat, hogy a fal mögött valamilyen titokzatos dolog játszódjon le”.
Minden biztonsági intézkedés ellenére azonban a szovjeteknek mégis sikerült áttörniük a titoktartás falán. A legsikeresebb szovjet kém a német származású Klaus Fuchs volt, aki a brit tudóscsoport egy tagjaként érkezett Los Alamosba és aki az izotópszétválasztáson – azon belül is a gázdiffúziós eljáráson – illetve a plutónium implóziós technikáján dolgozott időrendben előbb Angliában, majd ugyanígy Los Alamosban is. Fuchs így értékes tudással bírt mind a bombakészítéshez szükséges hasadóanyagok előállításáról, mind az implóziós bomba működéséről, még ha persze nem is bírt a teljes információval.
A háború után a legnagyobb probléma a Los Alamos-i csapat kezelése lett. A feladat elvégzését követően valóságos elvándorlás indult el a tehetségek tekintetében Los Alamosból – bár sokan maradtak is –, ugyanakkor maradt feladat bőven. Mivel az első fegyverek óriásiak és bonyolultak voltak, nagy szükség volt az egyszerűsítésükre, biztonságosabbá tételükre és megbízhatóságuk javítására. Emellett nagy szükség volt az implóziós technikának az uránra való átültetésére, mivel a hanfordi leállás miatt hirtelen az USA szűkében lett a plutóniumnak. Ezek mellett a feladatok mellett azonban óriási bizonytalanság sújtotta a labort a jövőt illetően, így nehéz volt az embereket megtartani. Még Robert Oppenheimer is visszatért a Kaliforniai Egyetemre a régi munkájához (helyére Groves tábornok Norris Bradburryt jelölte, aki aztán 25 évig töltötte be a posztot).
A nukleáris program folyamatos felügyeletéről szóló hosszas vita után, megszületett az 1946-os Atomenergia törvény, amely életre hívta az Egyesült Államok Atomenergia Tanácsát is. Ez egyben átvette funkciókat és az eszközöket a Manhattan Projekttől, lényegében bezárva, megszüntetve azt.
A Manhattan Projekt további vívmánya a projektmenedzsmentre alkalmazott, később PERT (Project/Program Evaluation and Review Technique – Projekt/Program kiértékelési és felülvizsgálati technika) modellnek nevezett projektirányítás volt. A cél adott volt, de a határidő nem körülhatárolt (a náci Németország tudósainak megelőzése). Az emberi és anyagi erőforrások a projekt előrehaladtával növekedtek. Egyre több projekt elemet kellett integrálni a tevékenység végrehajtása alá. Irányítani és akár korlátozni kellett az emberek személyes ambícióit, de egyidejűleg fenntartani a projekt problémáinak megoldása iránti érdeklődésüket. A minőség fenntartását maga a tudományos vezető biztosította, amelyhez felhasználta a csapat szellemi kapacitását is. Mindeközben az információáramlást a fokozott titkosság korlátozta. A kommunikációs menedzsment pedig a tudományos és katonai terület közötti egyensúlyozást tette szükségessé, hiszen egyik terület sem működhetett a másik nélkül. A kockázatkezelés részeként problémák esetén folyamatosan tartaléktervek kidolgozása vált szükségessé.
A projekt sikeres végrehajtása végső soron igazolta a projektirányítás megfelelőségét, és mintájává vált ilyen jelentős munkák végrehajtásának.
- A filmben szereplő személyek [3]
Julius Robert Oppenheimer – https://hu.wikipedia.org/wiki/Robert_Oppenheimer
Leslie Richard Groves, tábornok – https://en.wikipedia.org/wiki/Leslie_Groves
Lewis Lichtenstein Strauss, admirális, politikus – https://en.wikipedia.org/wiki/Lewis_Strauss
Jean Frances Tatlock, pszichiáter – https://en.wikipedia.org/wiki/Jean_Tatlock
Katherine Vissering Oppenheimer, biológus-https://en.wikipedia.org/wiki/Katherine_Oppenheimer
David Lawrence Hill, atomfizikus – https://en.wikipedia.org/wiki/David_L._Hill
Teller Ede, atomfizikus – https://hu.wikipedia.org/wiki/Teller_Ede
Robert Serber, fizikus – https://en.wikipedia.org/wiki/Robert_Serber
Haakon Maurice Chevalier, akadémikus, író- https://en.wikipedia.org/wiki/Haakon_Chevalier
Ernest Orlando Lawrence, Nobel-díjas fizikus-https://hu.wikipedia.org/wiki/Ernest_Lawrence
Niels Henrik David Bohr, Nobel-díjas fizikus- https://hu.wikipedia.org/wiki/Niels_Bohr
Kenneth David Nichols, építő mérnök, tábornok-https://en.wikipedia.org/wiki/Kenneth_Nichols
Frank Friedman Oppenheimer, fizikus – https://en.wikipedia.org/wiki/Frank_Oppenheimer
Isidor Isaac Rabi, Nobel-díjas fizikus- https://hu.wikipedia.org/wiki/Isidor_Isaac_Rabi
Vannevar Bush, villamos mérnök – https://en.wikipedia.org/wiki/Vannevar_Bush
Richard Phillips Feynman, fizikus – https://hu.wikipedia.org/wiki/Richard_Feynman
William Liscum Borden, ügyvéd – https://en.wikipedia.org/wiki/William_L._Borden
Roger Robb, ügyvéd – https://en.wikipedia.org/wiki/Roger_Robb
Kenneth Tompkins Bainbridge, fizikus – https://en.wikipedia.org/wiki/Kenneth_Bainbridge
Seth Henry Neddermeyer, fizikus – https://en.wikipedia.org/wiki/Seth_Neddermeyer
Luis Walter Alvarez, Nobel-díjas fizikus- https://hu.wikipedia.org/wiki/Luis_Walter_Alvarez
Gordon Gray, ügyvéd, politikus – https://en.wikipedia.org/wiki/Gordon_Gray_(politician)
Giovanni Rossi Lomanitz, fizikus – https://en.wikipedia.org/wiki/Giovanni_Rossi_Lomanitz
Patrick Blackett, Nobel-díjas fizikus – https://hu.wikipedia.org/wiki/Patrick_Blackett
Werner Karl Heisenberg, Nobel-díjas fizikus – https://hu.wikipedia.org/wiki/Werner_Heisenberg
Emil Julius Klaus Fuchs, fizikus – https://hu.wikipedia.org/wiki/Klaus_Fuchs
Donald Frederick Hornig, vegyész – https://en.wikipedia.org/wiki/Donald_Hornig
George Charles Eltenton, vegyész-fizikus – https://en.wikipedia.org/wiki/George_C._Eltenton
Enrico Fermi, Nobel-díjas fizikus – https://hu.wikipedia.org/wiki/Enrico_Fermi
Ruth Sherman Tolman, pszichológus – https://en.wikipedia.org/wiki/Ruth_Sherman_Tolman
Philip Morrison, fizikus – https://en.wikipedia.org/wiki/Philip_Morrison
Hans Albrecht Bethe, Nobel-díjas fizikus-https://hu.wikipedia.org/wiki/Hans_Albrecht_Bethe
George Bohdanovych Kistiakowsky, fizikus.vegyész – https://en.wikipedia.org/wiki/George_Kistiakowsky
Edward Uhler Condon, atomfizikus – https://en.wikipedia.org/wiki/Edward_Condon
Harry Spencer Truman, az Amerikai Egyesült Államok 33. elnöke – https://hu.wikipedia.org/wiki/Harry_S._Truman
Lilli Hornig, kémikus – https://hu.wikipedia.org/wiki/Lilli_Hornig
Boris Theodore Pash, katonatiszt – https://en.wikipedia.org/wiki/Boris_Pash
Albert Einstein, Nobel-díjas fizikus – https://hu.wikipedia.org/wiki/Albert_Einstein
Szilárd Leó, atomfizikus – https://hu.wikipedia.org/wiki/Szil%C3%A1rd_Le%C3%B3
Max Born, fizikus – https://hu.wikipedia.org/wiki/Max_Born
- Oppenheimer élete a filmbeli történettel összeszőve [3]
1921-22-ben Julius Robert Oppenheimer a betegeskedése miatt Új-Mexikóba utazik. Rajongója lesz a lovaglásnak, valamint a kirándulásoknak a régió hegyeiben és fennsíkjain. Az élményei alapján később itt, Los Alamos-ban építteti fel az atomfegyvert kifejlesztő laboratóriumot is. Találkozik Katherine Chaves Page-vel is, „egy vonzó huszonnyolc éves házas nővel”. A nő által megbabonázott Robert egész életében ragaszkodni fog hozzá. Valóban életében először érezte, hogy szeretik, csodálják és keresik. Ezzel a tapasztalattal tovább fogja fejleszteni szociális készségeit, hogy megszerezze a körülötte lévők csodálatát. Majd 1925-ben visszatérve itt kezd el pipázni, amely szokását egész életében megtartja, így hozzájárulva ezzel is az egészsége romlásához.
1922-től a Harvard Egyetemen tanul, majd 1926-ban úgy dönt, hogy Patrick Blackett fizikusnál tanul a cambridge-i Cavendish Laboratóriumban. Oppenheimer honvágytól és szorongástól szenved, és ügyetlen a laborban is. Oppenheimer csak késve ér oda Niels Bohr előadására Blackett miatt, ezért otthagy neki egy méreggel (kálium-cianiddal) befecskendezett almát, de másnap sikeresen elveszi és kidobja (ezt az esetet nem minden életrajzírója tekinti valóban megtörténtnek). Niels Bohrt eléggé lenyűgözi Oppenheimer intellektusa ahhoz, hogy azt javasolja neki, hogy inkább Németországban tanuljon elméleti fizikát, ahol Oppenheimer doktori fokozatot szerez Max Bornnál. Később találkozik Werner Heisenberg elméleti fizikussal egy svájci konferencián.
Oppenheimer 1929-ben visszatér az Egyesült Államokba, ahol szeretné elterjeszteni a kvantumfizikai kutatásokat, amelyet ott addig elhanyagoltak. Tanítani kezd a Kaliforniai Egyetemen, Berkeleyben és a Kaliforniai Technológiai Intézetben.
Oppenheimer eljár olyan rendezvényekre, ahol részt vesz adománygyűjtésben és pénzt küld különböző baloldali szervezeteknek, amelyek humanitárius célokat követnek. 1936-ban ilyen esemény során találkozik Jean Tatlockkal, az USA Kommunista Pártjának tagjával, akivel viszonyt tart fenn. Eredetiben olvassa Marx Tőkéjét, de ő maga nem szimpatizál a kommunista eszmékkel. Néhány év szemlélődés után Oppenheimer úgy ítéli meg, hogy a Szovjetunióban alkalmazott szocialista modell illúzió, amely egy totalitárius rendszer bevezetését szolgálja. Eközben testvére, Frank feleségül veszi a Kommunista Párt kanadai tagját, majd később a párt tagja lesz. 1939-ben Oppenheimer megismerkedik leendő feleségével, Katherine „Kitty” Puening Harrisonnal, aki biológus, valamint korábban a kommunista párt tagja. A párt tagjaival lévő kapcsolatai miatt 1941-ben aktát (amely zárásakor 7.000 oldalra hízik) nyit Robertről az FBI.
1937-ben összebarátkozott Haakon Chevalier-rel, a Berkeley francia irodalom professzorával. Ez év végén Oppenheimer csatlakozott a tanárok szakszervezetéhez, amelyhez Chevalier is tartozott, hogy így közreműködjön a tanárok jogainak védelmében.
1939-ben érkezik a hihetetlennek tartott hír a náci Németországból, ahol urán atommagot hasítottak. Eleinte Oppenheimer elutasítja Hahn és Strassmann felfedezését. A kollégák előtt megpróbálja matematikailag demonstrálni, hogy hiba van benne. Másnap Luis Walter Alvarez a jelenlétében reprodukálja az élményt. Kevesebb, mint negyedóra múlva beismeri, hogy a reakció valós, és szinte azonnal előrevetíti, hogy az ily módon hasított magok szabadon engedhetik a neutronokat, amelyek viszont így más magokat is hasíthatnak. Feltételezi, hogy ezek a hasadások energiát generálhatnak, vagy bombák készítésére használhatók fel.
1941. szeptemberben, Heisenberg meglátogatta Koppenhágában Niels Bohrt, hogy megvitassa az atombomba készítésének technikai nehézségeit. Bohr megrettenve a következményektől továbbította az információkat a brit titkosszolgálatoknak, amelyek viszont továbbadták az amerikaiaknak. Oppenheimer kénytelen gyorsan cselekedni, számba véve a már elért eredményeket, mert tudja, hogy a nácik három évvel ezelőtt már megkezdték programjukat. 1942. júliustól több Berkeley-i fizikussal egyeztetéseket tart, amelyek során Teller megemlíti a magfúzió megindításának lehetőségét atomrobbanás segítségével, amely még erősebb bombák gyártását tenné lehetővé.
1942. augusztusában a csoport arra a következtetésre jut, hogy az atombomba kifejlesztésének egyetlen fő elméleti akadálya a láncreakció létrehozásának nehézsége. Egy ilyen robbanószerkezet fejlesztése nagyon összetett, és Oppenheimer úgy véli, hogy a kutatási erőfeszítéseket egy központi laboratóriumban kell összegyűjteni, ahol a szakemberek szabadon beszélhetnek, ahol az elmélet gazdagítja a kísérletezést és fordítva. Oppenheimer rendszeresen utazik Berkeley és Chicago között, hogy híreket adjon és megismerje a különböző laboratóriumok eredményeit.
Az amerikai közigazgatás ugyanakkor követeli, hogy a kutatás erőteljesebben haladjon tovább. Az amerikai hadsereg feladata az volt, hogy részt vegyen egy atombomba létrehozásában is, elsősorban egy mérnöki részleg megalapításával, amelyet „Manhattan Project” névre keresztelnek. Ennek irányításával Leslie Richard Groves amerikai ezredest (1942 szeptemberétől tábornok) bízzak meg, aki meggyőződve arról, hogy a bombán való munkát azonnal meg kell kezdeni, anélkül, hogy megvárnák a láncreakció kísérleti sikerét vagy a hasadóanyagok gyártásának megkezdését, 1942. októberben találkozott Oppenheimerrel Berkeley-ben. Oppenheimer instruálására vállalta, hogy a korábbról a tudós által ismert új-mexikói területen létrehoz egy központi laboratóriumot. Időközben az Enrico Fermi által, Szilárd Leó közreműködésével létrehozott chicagói atommáglya igazolta a szabályozott nukleáris láncreakció megvalósíthatóságát.
Bár a tudósok csak Nobel-díjas tudóst tartanak megfelelőnek a posztra, 1943. februárban Groves mégis Oppenheimert kéri fel a Manhattan Projekt tudományos igazgatójának az atombomba kifejlesztésére. Oppenheimert, aki zsidó származású, különösen az motiválja, hogy a nácik esetlegesen befejezik nukleáris fegyverprogramjukat Heisenberg vezetésével. Oppenheimer egy tudományos csapatot állít össze (köztük van például Teller Ede és Isidor Isaac Rabi). Groves az új-mexikói Los Alamosban zárt telepet épít a kutatóknak és családjuknak. Oppenheimer együttműködik Enrico Fermi és David L. Hill tudósokkal. Ahogy a munka folytatódik, Oppenheimer tudomást szerez Jean Tatlock öngyilkosságáról, amelyért önmagát hibáztatja. Felesége nem képes kezelni a mindent átható feszültséget, túl sokat iszik, és nem hajlandó szolgálni a hivatalos fogadások háziasszonyaként. A második gyermeküket 1944. decemberben hozza világra, amely enyhíti a pár feszültségeit.
Miután Németország 1945. májusban megadja magát, a projekt egyes tudósai megkérdőjelezik a bomba jelentőségét, míg Oppenheimer úgy véli, hogy a használata gyorsan véget vet a csendes-óceáni háborúnak, megmentve amerikai katonák életét. Tájékoztatja Groves-t, hogy ő és Albert Einstein megvitatták azt a lehetőséget, hogy egy atomrobbanás légköri láncreakciót válthat ki, amely elpusztíthatja a világot, bár ennek esélye közel nulla (ennél többet nem tudnak megállapítani elméleti síkon). Oppenheimerék sikerrel végrehajtják a kísérleti atomrobbantást, a Szentháromság-tesztet. Truman elnök elrendeli Hirosima és Nagaszaki lebombázását, ez Japánt megadásra kényszeríti. Oppenheimer az „atombomba atyjaként” válik ismertté, de a hatalmas pusztítás és a rengeteg áldozat gondolata folyamatosan kísérti. Sikertelenül sürgeti Trumant, hogy korlátozza a további atomfegyver-fejlesztést, aki ezt követően kitiltja a Fehér házból.
Az Egyesült Államok Atomenergia-bizottságának tanácsadójaként Oppenheimer a további nukleáris kutatások, különösen a Teller Ede által javasolt hidrogénbomba ellen szólal fel. Oppenheimer álláspontja vita tárgyává válik a Szovjetunióval vívott feszült hidegháború közepette. Lewis Strauss, az AEC elnöke megneheztel Oppenheimerre, mert az megalázta őt egy norvég izotóp szállítással kapcsolatos vitában, illetve Strauss úgy hiszi, hogy Oppenheimer ellene fordította a tudósokat, Einsteinnel kezdve egy tóparti beszélgetés során.
Strauss kihasználja Oppenheimer kommunista párttagokkal való korábbi kapcsolatait, és céltudatos stratégiát követve eléri, hogy megszüntessék a tudós biztonsági engedélyét. Annak ellenére, hogy tanúskodnak a védelmében, Oppenheimer engedélyét visszavonják, így kegyvesztetté válik és megfosztják politikai befolyásától. A meghallgatáson Teller Ede ellene vall. Strauss későbbi szenátusi meghallgatásán, amelyen kereskedelmi miniszteri jelöléséről szavaznak, David Lawrence Hill tanúskodik Strauss személyes indítékairól Oppenheimer bukásának megtervezésében. Az amerikai szenátus ez alapján Strauss jelölése ellen szavaz.
A film végén kiderül miről beszélt valójában Einstein és Oppenheimer a tóparton. Ennek során Oppenheimer felfedi aggályait Einsteinnek a nukleáris fegyverekről, amelyek akár az emberiség pusztulásához vezethetnek. Vagyis Strauss egy olyan vélt sérelemért állt bosszút Oppenheimeren, amelyet az el sem követett.
- Referenciák
- Bird, ; Sherwin, M. J. (2006) American Prometheus – The Triumph and Tragedy of J. Robert Oppenheimer. 784 p. ISBN: 0375726268.
- Borbás B. (2023) Oppenheimerből lett főhős, pedig az oroszok birodalmát Teller mániája döntötte össze. 10 p. https://www.valaszonline.hu/2023/07/25/oppenheimer-teller-valosag-fikcio-film/ [2023.11.25.]
- Wikipédia szócikkek a témabeli címek alatt – Az információk jelentős része az internet szabad enciklopédiájában, a Wikipédián elérhető. Az alkalmazásuk során éltem az ésszerű átdolgozásuk és összekapcsolásuk eszközével.